- Mikor fogalmazódott meg önökben, hogy a színészi pályára lépjenek?

Józan László: Tizenévesen szívesen néztem színházi közvetítéseket a tévében, ami kedvet csinált hozzá, hogy magam is kipróbáljam a színészkedést. Elmentem egy gyerekszínjátszó körbe Beregszászon, majd jöttek a szavalóversenyek, énekversenyek, aztán tizennyolc éves koromban fölvettek a főiskolára.

Pásztor Erzsi: Rögtön?

JL: Igen.

PE: Engem is. (Nevet.)

JL: Az első közös pont!

Józan László és Pásztor Erzsi (Fotó/Forrás: Adrián Zoltán)

PE: Már óvodás koromban eldöntöttem, hogy színésznő leszek. Az édesanyám készített nekem egy kis pongyolát, amit imádtam, felléptem benne nézők előtt, de mivel nem jutott eszembe semmi, csak kétszer megfordultam és kimentem. Egyből tudtam, hogy ez kell nekem.

A mulyaságom azonban sokáig megmaradt, meg is szenvedtem vele a pályám elején.

Harmadéves voltam a főiskolán, amikor Szinetár Miklós a Koldusoperát rendezte, amiben én voltam Peacockné. Berobbanó siker volt, pedig a próbákon sírtam, hogy én ezt nem tudom megcsinálni, nem tudom elénekelni. És hogy ezt bebizonyítsam, egyszer csak kiálltam és valamifajta belső dühvel kiordítottam magamból a dalt. Erre a rendező így szólt: erről beszélek! Olyan sikerünk volt, hogy a vizsgát műsoron tartotta a Katona József Színház. Ez őrületes dolog volt akkoriban, mivel koldusszegények voltunk. A fiú osztálytársaimnak, akik nem otthon laktak, a rostavizsga előtt Szinetár adott egy kolbászt meg szalonnát, hogy legyen mit enniük és befizette őket a Bástyába egy-egy főzelékre. A pincérek pedig úgy adták ki az ételt, hogy a főzelék alá tettek egy-egy szelet húst. Szerették a főiskolásokat, nemhogy a színészeket. Elszomorító, hogy mennyit csökkent a szakmánk megbecsültsége.

JL: Drága Pap Vera mondta nekem egyszer, hogy sajnálja a generációmat, mert amikor az ő pályája indult, sorra készültek a tévéjátékok és a filmek, ma viszont alig van lehetőség. Az ismertséget pedig nagyrészt ez adja.

PE: Itt van például a Szomszédok, ami sok-sok évvel ezelőtt készült.

JL: És mára kultikussá vált.

- Laci is egy sokak által kedvelt magyar sorozatban játszik. Hogyan élik meg a tévés munkákból fakadó népszerűséget?

JL: Van egy réteg, aki színházból ismer, a többség viszont a Barátok közt révén. Az emberek nagy részének fogalma sincs, hogy mi egyébként hol játszunk, csak a szereppel azonosítanak.

Józan László és Pásztor Erzsi (Fotó/Forrás: Adrián Zoltán)

PE: Igen, engem is ennek a szerepemnek köszönhetően ismernek fel a mai napig, nem pedig azért, mert fellépek a Karinthy Színházban az Olympiában. De régen még a rádióban is azonosították például Gobbi Hildát Szabó nénivel.

JL: Ezt is nagyon sajnálom, hogy ma már hangjátékok se nagyon készülnek.

PE: Két évvel ezelőtt újra elhívtak a rádióba, majdnem elájultam, mindenkinek dicsekedtem vele, hogy a rádióban lesz dolgom, annyira ritka már az ilyesmi. Aztán jött a meglepetés. Először is a környék annyira megváltozott, hogy alig tudtam megközelíteni autóval. Bent az épületben korábban pezsgő élet volt, fontos találkozások zajlottak le itt, most viszont kihalt volt és sötét, mintha húszas égők égtek volna mindenhol. Végigmentem a folyosón, egyszer csak szembejött velem egy asszony, hegedűtokkal a kezében. Az egész olyan volt, mintha egy temetésre ment volna, én meg egy másikra. Szomorú, hogy a rádió is így megváltozott.

JL: Én mindössze kétszer jártam eddig a Magyar Rádióban. Első alaklommal meséket mondtam fel, másodszorra pedig az István, a királyt próbáltuk az egyik hangstúdióban.

- Elhangzott még egy közös pont, a Koldusopera.

JL: Novák Eszter rendezte meg az egyetemen az osztályommal, több szerepet is alakítottam benne, Peacock voltam, meg Filch, az egyik bandatag. Szerettem ezt az előadást.

PE: Eljátszottam a főiskolán Peacocknét, aztán leszerződtem Debrecenbe, ahol Kocsma Jenny-t alakítottam – öt percig, mert a színésznő, aki Peacockné lett volna, visszamondta a szerepét, így aztán én ugrottam be helyette. Amikor Pécsre szerződtem, ott ugyancsak Peacockné lettem, és azt mondtam, hogy most már csak akkor vállalom el újra, ha a saját lányom lesz Polly. De szerencsére a kislányomnak nem jutott eszébe erre a pályára lépni.

Józan László és Pásztor Erzsi (Fotó/Forrás: Adrián Zoltán)

- Miért szerencsére? Mit mondana annak a fiatalnak, aki ma színészetre adná a fejét?

PE: Azt, hogy keressen valami más foglalkozást, leginkább olyat, aminek köze van a számítógépekhez. Nem kívánom senkinek azt a küzdelmes életet, ami a színészettel jár. Minden a szerencsén múlik. Ha mellette valaki tehetséges, az csak egy plusz.

- Laci, azok a mesterek, akik mellett dolgozol, mennyire egyengetik a pályádat?

JL: Szerencsés vagyok, hogy olyan tanáraim voltak, akik

a színjátszás lényegét tanították meg, azt, hogy minden szerepben önazonos legyél.

Én rögtön a Vígbe mentem gyakorlatra, átvettem néhány szerepet, például A dzsungel könyvében Mauglit, és hirtelen olyan nagy színészek álltak mellettem a színpadon, mint Reviczky Gábor, Hegedűs D. Géza, Eszenyi Enikő vagy Pap Vera, akiktől el lehetett lesni ennek a szép hivatásnak a lényegét.

PE: Persze ehhez kell hajlandóság. Sok fiatalnál tapasztaltam, hogy noha én boldogan segítettem volna, nem kértek belőle. Sokukban már fiatalon megvan egy olyan magabiztosság, amit én ötven színpadon töltött év után is irigylek.

JL: Igen, nagyon fontos a nyitottság.

- A közönség irányában hogyan mutatkozik meg ez a nyitottság?

PE: Amikor rám ugranak az utcán és összecsókolnak, az terhes tud lenni, de közben pedig arra gondolok, hogy micsoda szeretet van emögött. Ez is a Szomszédok miatt van. Elképesztő, hiszen én Jankát alakítottam, aki a legellenszenvesebb figura volt a sorozatban, ivott, csalt, hazudott, lopott, és mégis annyian szeretik, hogy az nem igaz!

JL: Szeretem azokat az alkalmakat, amikor lehetőség nyílik találkozni a közönséggel. A Színházak Éjszakája azért izgalmas, mert jó alkalom még többet megmutatni a színházból, elvinni a nézőket olyan helyekre, ahol nem járhatnak. Persze nem szabad mindent leleplezni, fontos, hogy megmaradjon a varázs, mint ahogy egy bűvész se avathatja be a nézőket a trükkökbe.

Józan László és Pásztor Erzsi (Fotó/Forrás: Adrián Zoltán)

PE: Én nem vagyok éjszakai ember. Amikor előadásom van, bent vagyok, de

lassan már ott tartok, mint Bessenyei Ferenc, aki azt mondta, akár játszik, akár nem, ő nyolckor alszik.

Két évvel ezelőtt, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy én délután aludni fogok, kiröhögtem volna. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott van a könyv rajtam én pedig elaludtam. Persze az én koromban ez nagyon megterhelő munka, de azt szoktam mondani, addig élek, amíg játszom. És mivel a lányom és az unokáim külföldön élnek, nekem semmi más nincs, csak a színház. Az idén éreztem először azt, hogy túlvállaltam magam, ezért például szinkront ritkábban vállalok.

- Lacit is kimondottan elfoglalt színészként tartják számon.

JL: Ez így van jól. Három színházban játszom – a Pestivel együtt négyben –, a múlt évadban nyolc bemutatóm volt, mellette forgattam. Egyszer elmentem egy interjúra, ahol föltették a kérdést, hogy mit játszom este. Azt válaszoltam, nem tudom, ott lesz a ruha, és majd abból rájövök. Folyamatos a hajtás, de így szeretem.