Parti Nagy műveit olvasva a laikus testvérnek - a dilettáns lánykori neve - bizonyára gyakorta van olyan érzése, hogy ezt ő is meg tudná csinálni. Hogy nincsen ebben semmi rendkívüli; "csak úgy" gyártja szakmányban a szóleleményeket, poéno­kat, durrogtatja a nyelvi petárdákat, felborítja a hagyományos mondatszerkezetet, ritmus- és rímképletet; nem nagy tudomány. Játszik. Ironizál. Szórakozik. Biztos ráér. Ráadásul posztmodern, meg felelőtlen, semmi se szent neki, viccet csinál az úristenből is. Az egykori nagyhatalmú konzervatív irodalmár egyenesen úgy foglalta össze a kibontakozó életmű lényegét, hogy "mint az egyszeri gazda, komám: beledobál mindent a tápdarálóba, meg­keveri, ledarálja, beleönti a vályúba, a jószág meg - ha elég éhes - megeszi." Hacsak úgy nem, bólinthat az ember, húsz év távlatából is elámulva e veretes szakvélemény öntudatlan igazságán, hiszen hát pont erről volna szó - csak nem egészen úgy, ahogyan a tekin­télyes kolléga azt hajdan látni vélte lelki szemei előtt.

Parti Nagy Lajos darálója ugyan a nyolcvanas évek eleje óta két­ségkívül csúcsra van járatva, elapadhatatlan bőséggel ontja ma­gából a tápot, ám a folyamat végén a beledobált alapanyagokból teljesen új minőség keletkezik. Mindebben az az egyedülállóan érdekes, hogy noha van abban Kosztolányitól Tolnai Ottóig szó szerinti vagy torzított formában számos átsajátított klasszi­kus- és kortárs-irodalmi nyelvi elem, Parti Nagy írásművészete mégis legfőképp és döntő módon a beszélt nyelv fordulataira támaszkodik. Olyan fokig ismeri, hallja, érzi a mai magyar nyelv működését, a hétköznapi nyelvhasználat közhelyes, semmit­mondó, hamis, álszent vagy egyszerűen csupán elkoptatott, vicces, ám mindenképp jellegzetes, korfestő kifejezéseit, hogy az irodalmi hagyománnyal szemben mindenkor az élő nyelv adja e szövegvilág legfontosabb legitimációs bázisát. Ez az az alap, amit átsajátít, összegyúr a műhelyében, hogy teljes mértékben originális minőségben engedje ki a csövön. Innen az olvasó folya­matos ismerősség-érzése: én ezt már hallottam valahol, én ezt a hangot ismerem - csak itt a kontextus generálisan új. A mind­annyiunk által ismert, hallott, használt szófordulatok, köznapi beszédpanelek köszönnek vissza tárgyszerűen, mégis eltorzítva, szétszedve és összerakva: egyszóval "partinagyul."

Ebből adódóan Parti Nagy Lajos dolgozószobája az utca, írói módszere pedig a szelektív hulladékgyűjtésből lehet ismerős: összegyűjt mindent, ami tömörítve még újrahasznosítható. Legyen szó versről, prózáról, tárcanovelláról, színdarabról, szín­padi adaptációról, régi ismerőseink, hétköznapi környezetünk figurái vonulnak fel irodalmi hősként, már amennyiben például az izomagyú bunkók, pitiáner gengszterek, a leküzdhetetlen írói ambíciókkal megáldott Margittay Edina (Sárbogárdi Jolán: A test angyala), maga Sárbogárdi Jolán, az érzékeny jegykiadó (Ibusár), a galambpár Tubica és Tubicáné (Hősöm tere), A hullámzó Balaton többszörös hadseregbajnok bérevője, Az étkezés ártalmasságáról előadást tartó utazó vigéce, vagy éppenséggel Dumpf Ede, a Grafitneszben olvasható pazar versciklus, az Őszológiai gyakorlatok dilettáns költője klasszikus értelemben hősnek mondható.

Parti Nagy Lajos húszegynéhány kötetnyi, ereje teljében mutat­kozó művészetét konzervatív nézőpontból gyakran éri az a vád, hogy e kifogyhatatlan nyelvteremtő invenció esetében egyfajta öncélú szövegtermeléshez szolgáltat a bírálók által is elismert, kétségkívül gazdag muníciót. A magyar mesék két legutóbbi kötete után ez az érv nyilván végképp tarthatatlan, ám eddig is csak az nem vette észre e művészet nagyon is valóságreferens, mélyen a mai Magyarország talajában gyökerező szociális érzékenységét, az elesettekkel, a megalázottakkal, a margón levő, nyelvüket is elveszített leszakadókkal való szolidaritását, aki nem akarta észrevenni azt. Nem helyettük beszél - ahogy Bodor Ádám fogalmazta Tar Sándor kapcsán -, hanem értük: a szelíd irónia, vagy épp a kíméletlen groteszk ilyenkor a hétköz­napok lírájával töltődik fel. A hiba, a tévesztés, a rontott nyelv poétikája Parti Nagy műveiben gyakorta amúgy is lágy lírai összhangzatokba fut bele - főként a Szódalovaglás (1990), az Esti kréta (1995) és a Grafitnesz (2003) verseiben tárva fel azt, hogy a kortárs magyar líra legszűkebb élvonalába tartozó költő frenetikus humorának és bámulatos formaérzékének mélyén érző szív, érzékeny lélek, szeretet lakozik. Megszenvedett, erős tudás az emberi lélek finomszerkezetéről; a röpke sejtelemnél jóval súlyosabb tapasztalat arról, hogy az ember "ott legbelül egyre jobban Vajdajános, / nagyon hideg nyirokba lóg a lába, / s az arca nagyon szanaszét. // Ott belül roppant kicsikék az összes angyal, / szárnyuk helyén gyereklapát. / Ha mehet is, csak úgy megy önmagához, / mint a pincébe szénért menne Freuddal, / s egymás kezét szorítanák."

Mindebből adódóan keresve se találhatnánk a mai magyar iroda­lomban alkalmasabb szerzőt arra, hogy a "kortárs"-ság fogalmát körüljáró CAFe Budapest egyik kiemelt művésze legyen. Értsünk ugyanis bármit az idei őszi fesztivál tematikus hívószava alatt, olyan kritériumot reggelig sem tudnánk kiizzadni, melynek az író ne felelne meg. Aktuális. A mai magyar társadalmi valóságra re­flektáló, abban gyökerező. Mélyen korszerű. Folytonosan megúju­ló. Rendkívül népszerű. Megkerülhetetlen. Hatása kimutatható. Megérint, felzaklat, egyszersmind megröhögtet: halálosan szó­rakoztató. Minden esélye megvan arra, hogy kortársból egyszer majd az ezredforduló irodalmiságát, nyelvi állapotát a kíváncsi utódok szemében megörökítő, megtestesítő klasszikus legyen.

Szó szerint és torzított formában egyaránt.