A szemle díját a Hasadás című filmben nyújtott alakításodért kaptad. Mit szóltál az elismeréshez?
Meglepődtem, egyáltalán nem számítottam rá. De boldogan vettem át a díjat. Annak különösen örültem, hogy egy olyan zsűritől kaptam, amelynek a szakmaisága megkérdőjelezhetetlen, munkásságukra felnézek. Amúgy a Hasadás eredetileg nem filmnek készült, hanem színházi előadásnak. Elkezdtük próbálni Csehov Három nővérét, de a Covid-járvány közbeszólt, le kellett állnunk. Kasvinszki Attila rendező akkor döntött úgy, hogy film lesz belőle, kevesebb szereplővel. Közben mégiscsak benne maradt a színház is: a történet szerint független alkotókként azt vesszük a fejünkbe, hogy megcsináljuk a Három nővért két szereplővel, úgy, hogy az összes női szerepet én játszom, Kozma Károly pedig a férfi szerepeket alakítja. Az egészet átszövik a szereplők magánéleti szálai is.
Veszprémben április 24-től 27-ig tartják a VIII. Lélektől-Lélekig Fesztivált, amely egy érzékenyítő programsorozat. Április 26-án itt mutatod be az Unikornis című életrajzi monodrámát, amelynek szövegkönyvét Topolcsányi Laura és a mellrákkal küzdő vajdasági színésznő, Pesitz Mónika hozták létre, a veszprémi Petőfi Színház pedig helyet adott hozzá.
Ez egy nagyon különleges helyzet az életemben. Laurával korábban a Magyarországi Szerb Színházban Az atya foga című produkcióban dolgoztunk együtt kolléganőnkkel, Pesitz Mónikával, akit tavaly szeptemberben elvesztettünk. Mellrákban halt meg. Ők ketten arra készültek, hogy Laura megírja Mónika betegségének a történetét, aki monodrámában elmeséli. Laura sajnos már Mónika nélkül fejezte be az anyagot, színdarabbá formálta, azt hangsúlyozva:
bár a történet tragikus kimenetelű, az élet feltétlen tiszteletéről, szeretetéről szól.
Hiszen Mónika – annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy milyen nehézségeken ment keresztül – csodálatra méltóan pozitívan tudott hozzáállni mindenhez. Az életigenlése, a derűlátása, a gyógyulni akarása magával ragadó volt. Ettől a környezete sem feszengett. Példa mindannyiunk számára.
Szorcsik Kriszta (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)
Egy ilyen téma amúgy is sok szempontból nehéz a színésznek, ráadásul te ismerted is azt a személyt, akit megformálsz az előadásban. Milyen érzésekkel mondtál igent a felkérésre?
Először megijedtem, Mónika ugyanis nagyon közel állt hozzám. Végül attól tettem függővé, hogy a férje mit szól ehhez. Ha ő el tudja-e képzelni velem az előadást, akkor igent mondok rá.
Most, hogy már zajlik a próbafolyamat, máshogy viszonyulsz a feladathoz?
Nem úgy tekintek rá, mint egy színházi szerepre, hiszen nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Mónika a barátom volt. Úgy állok hozzá, hogy egy történetet mesélek el,
én vagyok a „közvetítőcsatorna”.
A próbafolyamat során mentálhigiénés szakember is segíti a munkánkat, a bemutató után pedig szakemberek által vezetett beszélgetést tartanak a mellrák kapcsán. Fontosnak tartom, hogy merjünk erről beszélni. Egyébként amikor Laurával és Mónikával együtt dolgoztunk a szerb színháznak a már említett előadásában, egy vajdasági turnén arról kezdtünk beszélgetni, hogy hármunknak együtt kellene létrehoznunk valamilyen produkciót. Ha egy másfajta szinten, vagy más dimenzióban is, de megvalósult ez a találkozás, teljesült a hármunk kívánsága. Ezért is fontos mérföldkő a pályámon ez a monodráma.
Seress Zoltán, Kiss Mari, Herendi Gábor és Szorcsik Kriszta, A Díj című előadás szereplői és rendezője (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)
Le sem tagadhatnád, mennyire inspirálnak a különleges munkák. Ha nem jön szembe ilyen lehetőség, akkor keresel magadnak. Gondolok itt az Elmecirkuszra: Zoltán Áronnal közös előadásotok Sziveri János művei alapján. Mi motivált benneteket arra, hogy színdarabot írjatok a tragikus sorsú újvidéki költő életművéből?
Már korábban is szerettem volna Sziverivel foglalkozni.
Azt éreztem, megérettem arra, hogy belevágjak egy monodrámába,
de bizonytalan voltam, miként is nyúljak Sziveri életművéhez. Féltem ettől, persze vágytam is rá, tehát ez a kettőség volt bennem. Aztán megismerkedtem Zoltán Áronnal, és kiderült, ő is készül egy egyszemélyes projekttel Sziveri kapcsán. Mivel mindketten úgy gondoltuk, ez a váratlan szakmai találkozás nem lehet a véletlen műve, elhatároztuk, hogy a két monodráma helyett közösen hozunk létre egy előadást a költő életművéből.
Ti írtátok, szerkesztettétek, rendeztétek az előadást, és ti is játsszátok. Hogy ment a közös munka?
Először egymást kellett megszelídítenünk, aztán a gondolkodásmódunkat kellett közös útra terelni. Rengeteget dolgoztunk, másfél hónapig csak anyagot gyűjtöttünk, de az már maga a próbafolyamat volt, csak nem a klasszikus értelemben. Nálunk minden a kísérletezésre épült, nem voltak sablonok, sem jól bevett szokások. Amikor az anyag összeállt, frusztrációval töltött el bennünket, hogy már nem vagyunk képesek kívülről rálátni, olyan nagyon mélyen benne vagyunk az egészben. Akkor hívtunk szakmabeli barátokat, hogy mondják el a véleményüket. Szükségünk volt finomhangolásra. A szöveget illetően Zalán Tibor volt a mentorunk, de az ő segítségét is csak az utolsó pillanatban kértük, amikor már kész volt a mi drámánk. A bemutatót a Pinceszínházban tartottuk a RUSZT – Ráday Utcai Színházi Találkozón, azóta viszont a KuglerArt Szalonban, egy lakásszínházban játsszuk az előadást. Nagyon szeretném folytatni az itteni munkát, és nagy örömömre Surányi András, a KuglerArt egyik házigazdája abszolút nyitott a további együttműködésre is.
Seress Zoltán és Szorcsik Kriszta A Díj című előadásban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)
A Rózsavölgyi Szalonban pedig együtt játszol a férjeddel, Seress Zoltánnal A Díj című előadásban. Nem mellesleg: a darabbeli feleségét alakítod.
Zoli az „atombomba atyjaként” is emlegetett német kémikust, Otto Hahnt formálja meg az előadásban, Kiss Mari pedig a kutatótársát, Lise Meitner fizikust. Amikor Zolit felkérték erre a nagyszerű feladatra, még nem volt meg, ki fogja alakítani a harmadik szereplőt, Edithet. Ő javasolt engem, pedig nagyon óvatos ezekben a dolgokban, néha az az érzésem, hogy túlságosan is, de elfogadom. Annak idején a Bárka Színház néhány előadásában együtt szerepeltünk, bár ott is inkább igyekezett elkerülni ezeket a szituációkat. Ráadásul nagyon más a habitusunk. A férjem alapvetően nyugodt, megfontolt, úgyhogy azokban az esetekben,
amikor együtt játszunk, a bemutató után Zolinak rendszerint „ki kell pihennie” engem.
De A Díjnál valamiért mégis azt gondolta, hogy működni fog, és így is lett. Nekem persze semmit sem szólt róla előtte, úgyhogy meglepődtem, amikor a Rózsavölgyi Szalon felkért Edith szerepére. Örömmel vállaltam. Az előadást Herendi Gábor rendezte, és számomra nagyon jó élmény volt vele dolgozni. Jó lenne kipróbálni azt is, milyen, amikor filmben rendez.
Évek óta működteted a Transzformáció Alapítványt. Pályázatok útján eddig négy önálló színpadi produkciót tudtatok létrehozni, önállóan, illetve más koprodukciós támogatással.
Szerencsére van egy csodálatos segítségem, Tamás Kata, a Zsámbéki Nyári Színház színházi titkára, akire a mai napig számíthatok. Azokból az összegekből, amelyeket az elmúlt években a különböző projektekhez nyertem, egyszer sem adatott meg, hogy utána hátra dőljek azzal a jó érzéssel, hogy tisztességgel kifizettem mindenkit: a pályázatírót, a munkatársaimat, az alkotókat és magamat is. Kevés pénzből kell hihetetlenül sok munkával végig tolni az egész folyamatot. De bármilyen küzdelmes is a szabadúszó lét, ragaszkodom a szabadságához, imádom az alkotási folyamatot, motivált vagyok, és rengeteg ötletem van.
A Díj című előadás legközelebb ezekben az időpontokban látható a Rózsavölgyi Szalonban.
Fejléckép: Szorcsik Kriszta (fotó/forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)
hírlevél
