A Függésben – Független színházak és a rendszerváltás címmel január 21-én a Magvető Caféban megrendezett beszélgetés elején a meghívottak megpróbálták meghatározni, szerintük mit jelent pontosan a független színház terminológiailag. Barda Beáta, a Trafó ügyvezető igazgatója nem hívná sem undergroundnak, sem amatőrnek a függetleneket, úgy véli, a hivatalos besorolás alapján az, hogy ma mit nevezünk független színháznak, inkább csak pénzügyi kategóriát takar, nem pedig esztétikai különbségtételt. Ezt a nézetet Büki Dóra, a Proton Színház ügyvezető igazgatója is osztotta, azzal kiegészítve, hogy a független színházak egyik ismérve, hogy nem rendelkeznek állandó játszóhellyel.

Fuchs Lívia emlékeztetett rá, hogy sokáig alternatív színháznak hívták a szegmenst, ami jobban kifejezi a művészi „másságot” – utalva a Bérczes László által megalkotott más-színházak kifejezésre. Függetlennek nevezni őket viszont a szakember nem tartja szerencsésnek, mivel

A tánckritikus ezután kifejtette, hogy a ’70-es-80-as években ami innováció a színházban és a táncban történt, az jobbára a vezető amatőr műhelyekhez kötődött. Támogatást minden szereplő az államtól kaphatott, ami erős függőséget jelentett, de az amatőröknek is jutott, így legalább a közegüket biztosította az állam: volt például villamosjegy, hogy eljussanak a próbára. Akkoriban nem kellett évadterveket leadni, létezett egyfajta szellemi- és művészi szabadság ezekben az amatőr műhelyekben. „Emlékszem, hogy valahova Kukutyinba kellett kimenni megnézni egy Halász Péter-előadást, ami összesen ment háromszor” – világít rá Fuchs Lívia, hogyan élvezhetett ekkora szabadságot a független szféra a rendszerváltás előtt, és miért nem kötötte őket jobban a cenzúra.

Revizor OFFline beszélgetés a függetlenekről (Fotó/Forrás: Fidelio)

A ’89-90 környékén végbement változások nem érték „felkészületlenül” az előadóművészeti szereplőket. Fuchs Lívia kifejtette, a táncban azért nem következett be nagy változás a rendszerváltást követően, mivel addigra már nagyjából minden lezajlott. „A táncban az első független előadás 1982-ben volt, ami hét évvel előzte meg a rendszerváltást. ’89-re Angelus Ivánnak már megvolt a stúdiója, Nagy József már bemutatkozott a Szkénében, Bozsik Yvette már dolgozott az Árvai Gyurival, megvolt a Berger és az Artus Együttes, léteztek nemzetközi kapcsolatok, tehát volt egy erős nyitottság” – foglalja össze, hozzátéve: „Ezek mind a megszokottól eltérő színházi nyelven kísérleteztek. Az a fajta gondolkodás, ami megnyitotta azt a kérdéskört, hogy mit lehet táncnak tekinteni, lezajlott a ’80-as években, ami nagyon fontos.”

Kapcsolódó

Birkózó a színházteremben – Interjú Nagy Józseffel

1986 decemberében a Szkénében mutatta be első előadását Nagy József alias „Szkipe”, de A pekingi kacsára Párizs figyelt fel igazán. A világhírű koreográfussal élete meghatározó állomásairól is beszélgettünk: Magyarkanizsa, Budapest, Párizs, majd vissza.

Mint Barda Beátától megtudhattuk, bizonyos fokig ugyanez lezajlott a színházban is, a ’80-as évek nagyon termékeny időszaknak számított. Kiemelte, hogy a pantomim műfaja megkerülhetetlen volt abban az időszakban, számos műhely volt akkoriban, és sokfelé elágazott.

Ugyancsak a ’80-as években jelent meg a finanszírozásnak egy olyan formája, amely addig nem volt jellemző: ekkor indultak a Soros-pályázatok, amivel a ma függetlennek nevezett szcénát támogatták. Fuchs Lívia arról beszélt, hogy a független csapatoknak szinte semmilyen anyagi lehetőségei nem voltak, de ez akkoriban teljesen természetesnek számított. „A Berger Együttesnek egy fillérje nem volt. Kaptak egy üres próbatermet, ahol naponta négy-öt órát együtt próbáltak, valahonnan pedig kerítettek maguknak rongyokat, hogy színpadra lépjenek, mert semmijük nem volt.” Viszont az együttesi léthez természetesen szükség van valamiféle háttérre,

Revizor OFFline beszélgetés a függetlenekről (Fotó/Forrás: Fidelio)

A Proton Színház Mundruczó Kornél projektjeit gondozza. Legtöbb előadásuk a mai magyar színház méretarányaihoz képest kiemelkedő, más léptékben gondolkodnak, ebben pedig a Trafón kívül kizárólag külföldi partnerek segítik őket. Ahogy Büki Dóra elmondta, az eddigi tíz évük a túlélésért való küzdelemről szólt. Éves büdzséjükből a működési támogatás és a taóból befolyó támogatás 10-20 százalékot tett ki, ami nem sokra elég.

A nemzetközi jelenlét is fontos

Pintér Béla vagy az időközben már megszűnt Krétakör és Mozgó Ház – amely évi ötven előadást is tartott, ebből azonban itthon csak négy-ötöt – az elsők között voltak, akik komoly külföldi eseményekre kaptak meghívást. Ez pedig a szektor többi képviselőjére is jó hatással volt, hiszen azt mutatta, megéri a befektetett munkát – jegyezte meg Barda Beáta, aki arra is rámutatott, hogy a ’90-es években még sok külföldi intézet támogatott újszerű megoldásokat alkalmazó formációkat, mára azonban beszűkültek a lehetőségek, emiatt pedig sokkal nagyobb a ráutaltságuk az állami támogatásokra.

A beszélgetésen a DunaPartról is szó esett, amely egy olyan színházi platform, ahová azokat a hazai előadásokat válogatják be, amelyek iránt külföldi érdeklődés mutatkozhat. Számos külföldi igazgatót, menedzsert, fesztiváligazgatót meghívnak az eseményre, akik figyelemmel kísérik a programot, és ennek révén kialakulhatnak különféle együttműködések, nemzetközi meghívások. Tavaly négy nap alatt harminc előadást láthattak a résztvevők.

Ha a függetlenekről beszélünk, nem hagyható ki, hogy szó essen a Jurányi Inkubátorházról sem, amely sok társulat fennmaradását segíti. Fuchs Lívia megjegyezte, a tánc esetében különösen fontos a megfelelő próbahelyszín, amit itt megtalálnak maguk számára a csapatok.

Revizor OFFline beszélgetés a függetlenekről (Fotó/Forrás: Fidelio)

Barda Beáta a jelenlegi támogatási rendszer kapcsán kifejtette, nem szabadna, hogy az olyan játszóhelyeken, mint a Trafó, az legyen a cél, hogy minél több előadást játsszanak, minél magasabb áron, hogy így tegyenek szert az előadásokra fordítható többletbevételre, hanem

Erre reagálva a k2 nevű független színházi formációtól a közönség soraiban helyet foglaló Benkó Bence elmondta, ők kimondottan érzik ezt a nyomást. A tizenkét fős társulat – ebből hatan színészek – közel 5 millió forintos támogatásban részesült, állandó státuszt azonban senkinek nem tudnak biztosítani, ezért rendszeresen új bemutatókat kell készíteniük, miközben nem találnak játszóhelyet, ezért gyakran havi egyet tudnak csak játszani egy-egy előadásukból. Megoldást jelenthet az is, ha kőszínházak fogadnak be független produkciókat – ahogy a Vígszínház tette a Proton esetében – vagy koprodukcióban készítenek előadást, mint a k2 Színház és a Miskolci Nemzeti Színház.

Fuchs Lívia úgy véli, igazán nem történt semmi a rendszerváltás óta eltelt harminc év alatt, továbbra sincs elég hely, és a másik nagy probléma a Budapest-centrikusság, hogy nem igazán lehet hova menni az országban, leszámítva néhány olyan fesztivált, mint a szegedi THEALTER.

Barda Beáta szerint fontos lenne, hogy a játszóhelyeknek legyen lehetősége támogatni a függetlenek munkáját, illetve nehezményezte a belföldi mobilitás hiányát. „Nem azért nem befogadó a vidék, mert elvből elutasít valamit, hanem mert nem is tudják, hogy miről beszélünk. Ez szubkultúra lett, amit meg kéne tanítani nézni, befogadni és sokkal többet kéne beszélgetni róla.”