Molnár Ferenc darabját először, és a színházi adattár szerint eleddig utoljára 1916-ban mutatták be a Nemzeti Színházban, Hevesi Sándor rendezésében. A szerző haditudósítói tapasztalatainak irodalmi lenyomata ez a hátországi, csodás történet, amelyben a hadiárvák elindulnak a falu határában álló hegyre, hogy a fehér felhőben találkozzanak elvesztett édesapjukkal, és úgy láthassák meg a toprongyos, szenvedésektől gyötört katonákat, ahogy a mesékben élnek: bátor és nyalka huszárként.

Ezt a soványka cselekményű egyfelvonásost egészítették most ki a Fekete ég címet kapott "háborús előhanggal", már a címben is felvállalva a célt: kontrasztot és történelmi hátteret adni a Molnár-darabnak. A két részt azonban nem sikerült egyensúlyban tartani, a fekete ég rátelepszik a fehér felhőre. A közel kétórás első felvonás nagy ívű tablót rajzol a világháború különböző színtereiről. A Vidnyánszky-rendezésekből ismert módon ezeket a színtereket szimultán technikával jelenítik meg: egyszerre látjuk a "mindent meggondoló és mindent megfontoló" Ferenc Józsefet (Mécs Károly) és Tisza Istvánt (Rubold Ödön), a harcteret, az otthon maradtakat, és a valamiféle narrátor szerepet is betöltő, naplójából felolvasó Jászai Marit (Nagy-Kálózy Eszter). Utóbbi mindjárt az elején a színház szerepéről, színház és valóság viszonyáról beszél, Jászai Mari szavaival, de nyilvánvalóan Vidnyánszky színház- és művészeteszménye nevében, egy taknyos zsebkendő példáján utasítva el a valóság direkt, elemeltség és költészet nélküli színpadra állítását.

Aztán sorjázni kezdenek egy valamikor volt valóság, az első világháború kitörésének képei: a szarajevói merénylet, Ferenc József híres beszéde, katonákat búcsúztató asszonyok. Mindezt háborús nóták, táncbetétek kísérik, a színpad különböző szintjein, egymástól távoli terein zajló jelenetdarabkákat a színpadhoz közel ülve lehetetlen, és valószínűleg távolról sem egyszerű egészében látni - de hát a történelmet sem az. A felvonás első fél órája nem tud túllendülni a történelmi események illusztratív felidézésén. Később, amikor a diadalmas hazatérés időpontjának jósolt levélhullás helyett csak a tábori levelek hullanak a színpadra, és az egykor volt valóságot a maga mindennapiságában, apró, emberi részleteiben, a frontról küldött, oda címzett levelek segítségével jelenítik meg, az már kevésbé képeskönyvszerű. Ugyanígy, a tábori kurtizánok szabályzatából vett idézetek is többet elárulnak a háború abszurditásáról, mint a történelemkönyvekből ismert címszavak. Feltűnik a hátországi kabarék-orfeumok világa is. De mindebből többet kapunk a kelleténél, az első rész túlságosan terjengősre nyúlik.

Már itt, az első felvonásban elindul A fehér felhő története: a Söptei Andrea játszotta anya, a frontra kerülő apa (Olt Tamás alakításában) és kisgyerekeik újra és újra felbukkannak, de még úgy, mint a világháborús tabló részei, egy család a sok közül, akiknek az életét szétzilálja és tragédiába fordítja a háború. A második felvonás, Molnár Ferenc darabja (ahogy azt a színlap is jelzi) mirákulum, egy, a kíméletlen valóságból, az árván maradt gyerekek apavágyából kiinduló mese, legenda. Olekszandr Bilozub díszlete - felhasználva a Nemzeti Színház technikai adottságait - a látványvilágot is a költészet felé emeli: hegycsúcs, szakadék, hatalmas terek, távlatok, keresztek, nagy fehérség, ég és föld. Nem csupán a látvány, de maga a történet sem mentes a patetikumtól, és a rendezés is ebbe az irányba halad. 

A háború a férfiak világa, ebben az előadásban mégis a nők kapnak meghatározó szerepet. Nagy-Kálózy Eszter alakításában, aki Jászai Marit és Fedák Sárit, majd a második felvonásban az angyalt játssza, az asszonyi, cselekvő részvétre kerül a hangsúly. Söptei Andrea és Béres Ilona jelenete - amelyben a "régi özvegy" az újnak írja, valójában azonban diktálja a férje halálhírét tudató levélre az "illő" választ - az előadás talán legjobbja. Itt egyensúlyban van költészet és valóság, pátosz és mindennapiság.

A legvégére kerül még egy utóirat is az utókorból, vagyis a mából. A színészek - minden generációból, hiszen budapesti és kaposvári színművészetisek is szerepelnek - itt a saját nevükben szólalnak meg, és elmondják, hogy családi történelmükben hogyan szerepel az első világháború. Veszítettek-e el valakit: nagyapát, dédapát, távolabbi rokont? Őriznek-e valamilyen relikviát abból a korszakból?  Ezt a családi nézőpontot erősíti az az első felvonás végén elmondott történet is, amely szerint egy fájdalmába beleőrült apa csak úgy tudta hazavinni és tisztességben eltemetni elesett fiait, hogy levágta a fejüket és lefőzte a húst a koponyájukról. Ugyanezzel a két koponyával tér vissza Rubold Ödön a második felvonás végén. Vagyis a bevezetőben feltett kérdéshez Vidnyánszky Attila a magántörténelmünk, a generációk életét meghatározó traumák felől közelít, és ez a személyes zárlat valóban közelebb is hozza hozzánk az időben önmagán jócskán túlfutó előadást.