„Minden szerepemben, mindennap újrakezdem az életemet, a pályámat. Bennem elképesztő sokféle indulat, akarás lobog, s ezeknek a negyedét sem tudtam eddig megmutatni, kiélni. Nyitottan állok, és várok – akár szerepet, akár szerelmet. Ha jön valaki vagy valami, egyiktől sem zárkózom el, csak magam nem megyek elébe. De én nem zártam be az ajtót. Majd szólok” – írta önéletrajzi könyvében Psota Irén, a színésznő tiszteletére létrehozott alapítvány pedig éppen ezt a sokszínűséget és nyitottságot keresi, amikor a díjazottakról dönt. A kitüntetést évről évre annak a művésznek ítélik oda, aki a kuratórium döntése szerint színpadi sokszínűségével, tehetségével és kiemelkedő képességével méltó módon viszi tovább Psota Irén örökségét.
A díjat odaítélő Psota Irén Alapítványt Almási Éva hívta életre 2016-ban, miután a Nemzet Színészévé választották.
A szervezet kuratóriuma (Almási Éva mellett dr. Hazai Kinga, Hegedűs D. Géza, dr. Lantos Endre, dr. Langer János és idéntől Básti Juli) azóta minden évben összeül, hogy közösen válasszák ki a díjazottat.
Az idei díjazott: Takács Kati színművész, a Budaörsi Latinovits Színház tagja.
A Színiakadémián szerzett diplomát, majd 1975-ben a Veszprémi Petőfi Színházhoz szerződött. Öt évad után távozott az intézményből, és előbb Debrecenben, majd Szolnokon játszott. 1985-ben került fel Budapestre, amikor a Radnóti Színház szerződtette. Közel tíz év után az Új Színházban kezdte meg a munkát, és úgy tűnt, hogy megtalálja végleges második otthonát, 18 évig volt a társulat tagja. 2012-ben azonban elhagyta a fővárost, és a kaposvári Csiky Gergely Színházban töltött el négy évadot. Később mégis a főváros felé húzta a szíve, így 2016-tól a Budaörsi Latinovits Színház társulatának tagja.
Takács Kati mindig tisztelettel és szeretettel emlékezik egykori mesterei iránymutatásaira, egy korábbi interjújában így idézte meg osztályfőnöke, Horvai István szavait:
„Takács, magának a Huszonötödik Színházhoz kellene mennie, mert csapatszellemű ember.”
Nem ment, mégis mindenhol megtalálta a helyét. Ennek okát ő maga mindig abban látta, hogy a kezdetektől önazonosságra törekedett, hitt a kemény munka erejében és a csapatmunkában. Nem átgázolni akart a kollégáin, hanem együtt dolgozni velük. Ahogy ő fogalmaz „nem asztalcsapkodós nő”, ha felemeli a hangját, azt csak szakmai kérdésekben teszi. „Szeretném, ha szeretnének” – vallja, és bár már évtizedek teltek el azóta, hogy egy előadás előtt a takarás félhomályában tanácsot suttogott az egyik izgulós kollégája fülébe, az akkor elhangzottakat ma is érvényesnek tartja: a néző élményt szeretne kapni tőle, és arra vár, hogy ezért az élményért neki tapsolhasson.
Munkásságát számos alkalommal elismerték, a Veszprémi Fesztivál-díj után megkapta a Jászai Mari-díjat és a Déryné-díjat, 2003-ban Paulay Ede-díjat kapott, 2008-ban pedig Érdemes Művésznek választották.
A Psota-díjat először Hegyi Barbara vehette át, majd 2018-ban Hernádi Judit, 2019-ben pedig Für Anikó örülhetett a kitüntetésnek. 2020-ban a járványhelyzet okozta bizonytalanság miatt nem osztották ki a díjat.
Fejléckép forrása: jegy.hu