Hivatalosan körülbelül annyival el lehetne intézni, hogy 2012. február 13-án a Vígszínházban este héttől hajnal háromig folyt a tánc. Minden óra azonos koreográfia mentén zajlott: megszólalt a sziréna, Csőre Gábor indítja a menetet, 35 percig egy-egy jeles koreográfus, illetve Eszenyi Enikő rendező foglalkozott a vígszínházi társulattal, majd a közönség mehetett fel a színpadra, hogy háromnegyedkor ismét megszólaljon a sziréna, s negyedórát pihenhessenek a színészek, pótolják a folyadékveszteséget, némi élelmet vegyenek magukhoz, esetleg magnéziumtablettával próbálják megelőzni az izomgörcsöt, vagy ledőljenek a bekészített tábori ágyakra. Voltak kitartó nézők, akik több órát is eltöltöttek a Vígszínházban, mások csak egy-két órát bírtak ki, megint mások láthatóan már színházból érkeztek, s ezt a kalandot az este mintegy harmadik felvonásának tekintették; voltak köztük megszállott Vígszínház-rajongók, de olyanok is, akik első-második alkalommal jártak a több, mint száz éves teátrumban; azt azonban mindenki egybehangzóan állította: megérte, óriási élménnyel gazdagodtak, az előadást pedig biztosan megnézik.

S hogy nem hivatalosan miről szólt? Kiküldött tudósítóink jelentik.

(pt)

Van négy alapvetés. 1. A lovakat lelövik, ugye?-t olvastam gimnazistaként, a filmet is akkor kaptam el a tévében. A kilencvenes évek első felében az Alföld közepén találkozni egy 1935-ös regénnyel és egy 1969-es mozival, illetve egy gazdasági világválság kilátástalanságával nem volt kifejezetten üdítő élmény. 2. Nem mondanám, hogy sokszor, inkább azt, hogy többször láttam az Össztáncot. De soha nem kívánkoztam színpadra, nem vágytam arra, hogy felkérjenek. 3. Ahogy öregszem, úgy jön ki belőlem egyre inkább a ripacs. A nagyon rossz, nagyon tehetségtelen ripacs, pedig - pontosan ezért - sose vágytam színpadra. (Ld. még 2. pont.) 4. Ha megismered a játékszabályokat - az E/2 általános alanyt jelent -, látod, hogy a színészek lejönnek a színpadról nézővadászatra, és tudod, hogy a színpadon egy - hat évvel ezelőtti kritikából idézve "szeme se áll jól" - ismerős közreműködik, biztos lehetsz benne, nincs menekvés, garantáltan hülyét fogsz csinálni magadból. Mert akinek megvolt Ég velünk! (Keep the Faith), annak nem kell magyarázni, hogy a "Bírom, hogy ótvar vagyok!" milyen erővel bíró varázsmondat. (Aki nem látta még, annak egyrészt fölösleges magyarázni, másrészt csak annyit lehet tanácsolni, hogy nézze meg.) Mindezek, de leginkább az utolsó két pont következményét nem nehéz kitalálni. Igen, a távolságtartó megfigyelő tíz percre aktív közreműködő lett. (És ezt a galád kolléga nem átallott pofátlan módon, kaján vigyorral az arcán az örökkévalóság számára megörökíteni.) 

Négy órát néztünk végig, mi eddig bírtuk. A színésznők a tűsarkút kényelmi szempontokat figyelembe véve egyre laposabb sarkú cipőkre cserélték, a ruha viszont az adott tánchoz megfelelően változott. Tévéstábok a színpadon, Hegedűs D. Géza - aki Ricse-kendőjében kemény, mint a Rolling Stones - táncolva ad interjút, óránként dalol egyet-kettőt Szőcs Artur, ifj. Zsuráfszky Zoltántt Duda Éva követi, aztán jön Budai László és a tangó, hogy köztük mini helyzetgyakorlatokat kérjen Eszenyi Enikő. Van itt népi kardio meg figurázás, kicsit csingerálnak, kicsit keringőznek, a hangszóróból szól Ligeti Magyar csárdása, a Belleville randevú betétszáma, a Dunántúli sláger, a Villa negra meg a Get Ur Freak On, a hely szellemét idézik verssel és dallal, a felvételről szavaló Latinovits Zoltánnal, a CD-ről éneklő Kern Andrással, Balázs Péterrel - zseniális választás tőle a Mi is leszünk szenilisek a Harmincéves vagyok-ból -, Presser Gáborral, Kaszás Attilával, bepördül tvisztelni nagy pocakkal Tornyi Ildikó, aztán ha szabad a tánc, a nézők egészen bátran nekiindulnak. Eszenyi Enikő azt mondja, reméli, ezerszer fog menni a produkció, és húsz év múlva - amikor ő mát hetvenéves lesz - még mindig műsoron lesz. Legyen igaza, nőjenek fel ezen a darabon is színész- és nézőgenerációk!

(nb)

Eszenyi Enikő a nyilvános táncmaratonnal ismét összekötötte a kellemeset a hasznossal, persze csak amennyire ezt az esemény nonstop jellege megengedte. Ugyanis ha már egyszer maratoni táncverseny alatt játszódik a darab, mivel tesztelhetné jobban állóképességét és strapabírását a társulat, mint egy hajnalba nyúló, nyolcórás testmozgással, ami persze már a közönség számára is roppant izgalmas és vonzó lehet. Jelentem, a projekt a legnagyobb sikerrel zajlott le, sőt akadtak olyan színészek, akiknek annyira jól ment a fizikai határok keresése, hogy már hajnali három előtt megtalálták. (A nemes cél érdekében a szünetekben intenzív koffein- és magnéziumfogyasztás folyt, de a merészebbek stretchinggel is próbálkoztak).

A negyedórás színpadfoglalások alatt pedig kézzelfogható közelséggé zsugorodott össze a közönség és a színészek közötti szimbolikus távolság, az érdeklődő legnagyobb örömére. Az est legmarandóbb pillanatai közé is ezek a percek tartoztak: a szimulált buli hőfoka ekkor vetekedett a Rihanna-gigakoncert és a kiscsákói falubál kumulált átlagával. A twisttől az akrobatikus rock and rollon keresztül a vonatozásig roptak itt mindenfélét, mindeközben álmok váltak valóra és törtek össze: a fotózkodó musicalstúdiós énekes lányok először és talán utoljára léptek színpadra. Telekes Péter meg a rockyba szemmel láthatóan belelendült, de a Saturday Night Fever nem vette el az eszét, a tinilány rajongók megtáncoltatása helyett levezetésképp egy családanyukánál próbálkozott a sótöréssel (lásd galéria), kielégítő ortopédiai hozzáértéssel. És ez csak egy a megannyi évtizedeken keresztül mesélhető sztorik közül, a maratonon ugyanis részt vett szinte a teljes társulat.

A lovakat lelövik, ugye? bemutatójára március 24-én kerül sor a Vígszínházban, a Színházak éjszakája keretében azonban újabb nyílt esemény lesz, amelyen közreműködnek a színészek, a közönség pedig kipróbálhatja, milyen táncpartner Hegedűs D. Géza, Hegyi Barbara vagy épp Telekes Péter.