Nemcsak groteszk családparódia, hanem képtelen szituációk sora is a Tangó - de talán mégsem olyan távoli attól, amiben élünk. Hiszen valami ellen mindig lázadnunk kell, sosem nyugszunk bele a konvenciókba. Baj csak akkor van, ha valakik előttünk eljárták már a táncot, és ledöntötték a béklyókat, nincs mivel megküzdeni. Ebben a helyzetben vergődik a hamleti kérdéseken töprengő Artúr is, a család legfiatalabb tagja, aki maga sem tudja már, formalista, nihilista avagy konformista akar-e lenni. Kitárulkozás vagy begombolkozás? Előre vagy hátra? - ez itt a kérdés.
Bagossy László rendezése finoman kidolgozott képekkel, hangulatokkal ad támpontokat Mrożek abszurd darabjának útvesztőiben. Az előadás sajátos vizuális atmoszférája minden elemével segíti a nehézkesen gördülő szöveg befogadását, a darab megértését, hogy aztán a felismeréstől kínos mosollyal felmutassa előttünk: hiába a lázadás, a nagy eszmék - ha kevés az erő ahhoz, hogy végigvigyük, végül úgyis a hatalom győzedelmeskedik.
A Tangóban megjelenő két, egymásnak ellentmondó világot: a nihilista összevisszaságot és az egyszerű, polgári miliőt az Örkény Színház produkciója képileg is tökéletesen elválasztja egymástól. Nagymértékben hozzájárul ehhez Khell Zsolt zseniális díszlete, mely az első részben - Mrożek utasítását megfogadva - nem mutatja meg egyértelműen, "költözés előtt vagy után" vagyunk-e. Sűrített keresztmetszetet látunk a művészotthonról, melyben a család lakik: mindenhol plakátok, eldobált tárgyak, félig kész képek a falakon. Babakocsi és lovaglónadrág jól megfér egymás mellett, káosz, melyből teremteni próbálnak, de egyelőre csak a semmi létezik és a szüntelen kártyaparti, mely pótolja a valódi cselekvést. Az elbukott művészi kísérletek egy pillanatra felvillannak az istent játszó Sztomil (Mácsai Pál) performanszán keresztül, ahol a lepel mögött ott áll a parókás Éva és a gitáros Ádám alakja, fülsiketítő hangeffektekkel.
Annál nagyobb a meglepetés, amikor másodjára megy fel a függöny, és komor színekkel, egyszerű bútorokkal berendezett polgári szalon jelenik meg, amelyben mindennek megvan a maga pontos helye. Ha csak látszólag van is így, a kontraszt okozta megdöbbenésből egy ideig lehetetlen felocsúdni.
Ignjatovic Kristina jelmezei továbbviszik a két rész közötti ellentétet, ugyanakkor a generációk fordított felállását is jelzik: a ledér anyuka (Für Anikó) hálóingben illegeti magát, az apa (Mácsai Pál) pizsamanadrágja már begombolhatatlan, a nagymama (Pogány Judit) kimonóban, festett arccal parádézik - mellettük Artúr (Máthé Zsolt) öltözete viszont komoly és visszafogott. Átmenetet képez közöttük az egyszerre félénk és lázadni kész Eugeniusz bácsi (Csuja Imre) alakja, aki a normák megszegése terén csak a rövidnadrágig jutott.
A jelmezek színszimbolikája fontos elem az előadásban: különösen a második részben, ahol az egységes fehér-fekete valójában menyegzőt és temetést is jelezhet. Artúr nagy tervének, a család megregulázásának eszköze tulajdonképpen az esküvő, amelyet a kint felejtett, régimódi menyasszonyi ruha némiképp már az első részben is sejtet. A fehér ruha azonban csak a második részben kel életre, amikor Ala (Szandtner Anna) viseli, de a házasság nem valami újnak a kezdete, nem beteljesülést hoz, hanem fenyegető, erőszakos kísérletté fajul. A menyegzőből könnyen temetés is válhat, mert a lakodalmas asztal pillanatok alatt alakul át ravatallá, az ünnepi fényt árasztó csillárra pedig akár még fel is lehet lógatni valakit.
Azonban nemcsak a díszlet vagy a jelmezek változnak a második részben, hanem a színészi játék és az előadás atmoszférája is éles fordulatot vesz. Az átalakulás Für Anikó Eleonórájában a legkézzelfoghatóbb: a hiányos öltözetű nőcskéből a második részben kimért úriasszony lesz, akinek rezignált mosolya és modorossága mögött boldogtalanság és kitörni vágyás rejtőzik. Hamis a baba, ez világosan látszik.
Mint ahogy ez az egész, második felvonásban megismert világ is csak káprázat, illúzió: a fényképezőgép nem működik, az ünneplő ruhákat megette már a moly és a hófehér menyasszonyi ruha sem egy szűzies, boldog arát takar. Noha a család már a hagyományokhoz illő népviseletben tündököl, Artúr most fordul ki magából, éppen ő az, aki egy átmulatott éjszaka után a lábán sem bír megállni. Ezt a részeg vívódást, néhol már őrületbe hajló önmarcangolást Máthé Zsolt hitelesen állítja a néző elé, tépelődését, eszméi sárba tiprását hol panaszosan síró, kisfiús hangon, hol pedig egy feldühödött szörny képében érzékelteti.
Az abszolút állandóság, a hétköznapiság megtestesítője Debreczeny Csaba Edekje, aki nem akarja megváltoztatni a világot, ám felismeri a lehetőséget minden helyzetben. Edek noteszből vett bölcsességeivel végül darabokra zúzza az álságos polgári képet és puszta erőszakkal, a pillanatot megragadva megszerzi az irányítást azok felett, akik elnyomják és lenézik. Hiába az eszmék és filozófiák felsorakoztatása, Edeké lesz az utolsó tánc - melyet Debreczeny és Csuja járnak el a romokon -, hogy végül fergeteges koreográfiában oldódjon fel minden. Lehull a lepel és ott áll előttünk pőrén a kilátástalanság: ha az utolsó ember is elesik, akiben még van némi morál, akkor vajon mi vár bennünket a túlsó parton...
hírlevél
