Tavaly, az első nagy lezárás előtt néhány nappal láttam a Búcsúkoncert-rendezésed. Később, amikor a színpad valóság lett, sokszor felidéződtek bennem ezek a képek – világvége, szkafander, maszkok, halál.
A második előadásra készültünk, amikor minden bezárt, a színházak is. A k2 Társulat hívott meg, hogy dolgozzak velük, és én egy olyan zenei anyagot kerestem, amit irreális elénekelni prózai színészeknek. Így lett a Mozart Requiem az alapanyag. Valahogy minden összeért, a globális baj jelei már akkor láthatóak voltak. Az előtte levő ősszel Velencébe akartam utazni, de a várost elárasztotta a víz, akkor voltak az ausztráliai erdőtüzek. Azt éreztük, jó lenne erről egy előadásban megemlékezni. A próbák alatt jöttek meg az első hírek a Covidról.
Mintha az irreális meghatározó eleme lenne a rendezéseidnek. Mindegyik előadásod, máshogy, de kilép a komfortzónából.
Szeretem az extrémet, a teátrálisat.
Úgy látszik, az irreális helyzetekben érzem jól magam.
Minden próbafolyamatot úgy kezdek, hogy elmondom, mi a kísérlet tárgya. Például azzal kísérletezünk, hogy a zene hogyan találkozik a szöveggel, vagy hogy lehet Mozart Requiemjét színpadra állítani, vagy hogy az archaikus szövegeknek van-e létjogosultságuk a színpadon. Aztán vagy sikerül, vagy nem.
Tarnóczi Jakab (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Az elmúlt hónapokban több bemutatód is volt. A Covid miatt halmozódtak fel az elmaradt bemutatók vagy annyira keresett lettél – mondtál is már nemet –, hogy nagyon sűrű most az életed?
Évek óta túlvállalási spirálban mozgok, mondok nemeket, de nagyon nehezen. Vannak szívügyek, mint a k2, akik azzal hívtak meg, hogy kísérletezzünk valamit a társulattal. Fontosnak éreztem, hogy kapjanak új impulzusokat. Most pedig a régi SZFE negyedéves osztályának vizsgaelőadását fogom rendezni. Az egykori Zsámbéki osztály új osztályfőnöke, Tárnoki Márk hívott. Nem tudok ezekre nemet mondani. De arról is muszáj beszélni, hogy kénytelen is vagyok a megélhetés miatt ennyit vállalni. Számomra minden bemutató nagyon fontos, nem a pénzért csinálom, de
ebben az országban abból, hogy az ember színházat csinál, nem lehet megélni.
Én szerencsés vagyok, de mi van a dramaturgokkal, a díszlettervezőkkel, akik nem feltétlenül társulatban dolgoznak? Mindenkinek agyon kell vállalnia magát, és ha ez a rendszer marad – ami alatt a struktúrát, a színházi rendszert is értem –, semmi nem fog változni.
Erről szól Az úrhatnám polgár-rendezésed, hogy mit ér a művészet, mennyit ér a művész, ha egy uborkatermesztésen meggazdagodott „úrhatnám polgár” határozhatja meg a kultúrát. Elég pikáns az előadást az Eiffelben játszani. Okozott bármi konfliktust?
Okozott konfliktust. Bizonyos szavakat a bemutató előtt kellett kihúznunk a már elfogadott szövegkönyvből. Nem kérdés, hogy cenzúra – sőt, annál is rosszabb – öncenzúra van. Az Operaház felkérése volt, hogy a francia évad záróprogramjaként egy összművészeti előadásban rendezzem meg Molière drámáját a hozzáírt Lully kísérőzenékkel. Ebből kellett valami újat konstruálni, megtartva Molière alapkoncepcióját úgy, hogy Lully zenéje jobban előtérbe kerüljön. Egyértelmű volt, hogy a darab egy operaházban játszódjon. Új művet írtunk, de a molière-i alapkérdés nem változott, hogy Jourdian úr annyit vállal, amibe már beleroppan. És azt is vállalja, amihez egyáltalán nem ért. A magyar közéletben és kultúrában minden sarkon ezzel találkozunk.
Tarnóczi Jakab (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
A szereplők a saját nevüket használják a darabban, ettől nem csak személyesebb lesz az előadás, de át is emeli a látottakat a ma valóságába. Ezzel is egy új közeget, új olvasatot teremt a drámának?
A pandémia alatt megváltoztak a színházba járási igények. Nekem elképesztően jót tett a leállás, igaz, a második nagyon összeroppantott, de hasznos volt rálátni arra, mi éri meg.
Ennek a lenyomata van ott a pandémia alatt született rendezéseidben?
Az úrhatnám polgár a pandémia utáni első bemutatóm volt. Azt gondoltam, kell csinálnunk egy szórakoztató előadást, amire jólesik együtt beülni.
Azon tudunk nevetni, ami itt és most van, ami ismerős.
És ott van mellette a zene, ami egyszerre jelent fájdalmat, gyönyört, örömet. Szükségünk van ezekre a nagy hatásokra.
Zenés-színházi szakon végeztél, a zene érthetően központi kérdésed, de nagyon különlegesen használod, egyfajta útmutató is a rendezéseidhez. Mintha az elmúlt év összes élménye határozta volna meg a Winterreise-előadásodat.
Valójában az akusztikai vagy érzetbeli instrukciók, amik egy szövegre vonatkoznak, a zenében már ott vannak. A dal a legtisztább, legegyszerűbb zenei műfaj, nagyon finom, átlátható munka. És egyszer csak az ember rájön, hogy abban mennyi gondolat és szándék van. Ezek a művek nem olyan szituációkra, színházi helyzetekre vannak kitalálva, ahogy hozzájuk nyúltam, de bennük van. A Téli utazást egy ajtó nélküli kicsi szobában énekli el Borsi-Balogh Máté. A zeneszerzői szándék annyira erős, értékes, izgalmas a még látszólag egyszerű dalciklusban is, rengeteg teátrális ügy van benne ugyanúgy, mint a Requiemben.
Tarnóczi Jakab (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Szüts Miklós festő egy sorozatot készített a témára, Mundruczó Kornélt is megihlette a mű. Sokan rátalálnak, motívumként használják. Mitől ilyen kikerülhetetlenül izgalmas a Winterreise?
Pont az van benne, amilyen összefüggéseket én most a színházban keresek. Rendkívül izgalmas és bonyolult a zeneszerző Schubert és a szövegeket író Wilhelm Müller, de a mű könnyen befogadható, nagyon hatásos. Attól az, hogy Schubert, aki közben egyébből is próbált megélni, mint mi is, tánczenéket írt. Olykor ő maga zongorázott a partikon. És ez mind benne van a műben. Ott van a tánc, a szórakoztató lüktetés, miközben a nagy, „férfi fájdalomról” szól.
Az előadóművészetnek valahol épp ez a lényege: úgy tudja használni a kliséket, hogy hatást érjen el, kikerülhetetlen legyen.
A darab egy zárt szobában játszódik, de a zongorista a helyiségen kívül játssza a zenét, s csak egy ablakon keresztül sejlik a kinti tér. Mintha felidézné az elmúlt időszak bezártságát is.
Általában megriasztanak az ilyen tervek, amikor megkeres a színész a saját ötletével, de itt összeért sok minden. Régóta terveztük az előadást Mátéval, aki évfolyamtársam volt, a barátom lett, és sok közös munkát csináltunk. Erre négy éve készülünk, s valóban a pandémiával alakult a bezártságot idéző szoba. Az is, ahogy Kákonyi Árpád, aki a zenei vezető és zongorista, szintén a saját zugában van jelen. A valóság összeért a színházzal.
Tarnóczi Jakab (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Tavaly leszerződtél a Katonába. Korlátozza ez azt a fajta munkát, ahogy eddig sok kisebb- nagyobb társulatnak rendeztél? Egy nagyszínháznak, még ha olyan nyitott is, van egy feszesebb műsorpolitikája.
Fel sem merült bennem, hogy létrehozzam a sokadik független társulatot. Fontos, hogy vannak, remek előadások tudnak létrejönni, de én inkább a veszteségeit látom. Nehezen működik, kevés emberhez jut el, mert el lett lehetetlenítve.
Fiatal alkotóként nagyobb felelősséget látok abban, hogy olyan színházakban dolgozzak, amelyeknek van egy saját közönsége, van saját tradíciója.
Hogy azon hogyan lehet dolgozni, változtatni. A jövőre negyven éves Katonában igazából soha nem történt váltás. Úgy műhely, hogy ugyanazok az alapjai, a legtöbb művészszínházra ez jellemző. Becsontosodnak ezek a rendszerek. Örülni kell, amikor új embereket hívnak meg. Pont ez a dolgunk. Ez történik most az Örkényben, a Radnótiban, a Katonában, hogy elindult egy generációváltás, ami már nagyon hiányzott. Ettől nem szabad elugrani. A változás lehetőségét látom a saját generációmban, s ez a felelősségünk is.
Tarnóczi Jakab (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Te is, pályatársaid is sokat foglalkoznak munkáikban a generációk közötti kérdésekkel, a hatalom kérdésével. Az Isten, haza család-rendezésed, ami antik művek rímeltetése a mával, szintén ezek körül forog.
Pont ezért kell a fiataloknak elvállalnia ezeket a kőszínházi munkákat, nem elég csak beszélni a bajról, meg is kell azt fogalmaznunk a munkáink során. Nagy a felelősségünk, sok mindent kell helyrehozni. Új, tiszta helyzeteket kell teremtenünk. Az Isten, haza, családban sok mániám mellett Elektra-Oresztész archetipikus története volt a legfontosabb. Nagyon ijesztő, hogy van két fiatal, akik nem veszik észre, hogy ugyanabban a spirálban vannak, mint az előző generációk, és képtelenek kilépni belőle. Ez felkiáltójel (is) magunknak, hogy ha ugyanazt folytatjuk – nem csak a színházi életben, az országban is –, ami eddig volt, csak morgunk, szidjuk és görcsölünk, akkor nincs remény a változásra. De azt is gondolom, ha csak apránként is, de tudunk rajta változtatni.
hírlevél
