Nem gondolom, hogy a kritikusnak magáról kellene beszélnie, ám azt mindenképpen jó már az elején tisztázni, mi az alapvető viszonya ahhoz, amiről ír: jelen esetben ez az értetlenkedés és a megérteni vélés közötti folyamatos libikóka. Nem állítom például, hogy Kárpáti Péter darabjából önmagamtól is kiolvastam volna Orpheusz és Euridiké mítoszának parafrázisát, de miután az előadás szinopszisában találkoztam a gondolattal, nagyon megtetszett.
Orpheusz és Euridiké történetét már az antik kor is többféleképpen értelmezte: abban sem volt egyetértés, vajon sikerül-e a dalnoknak visszahozni Euridikét a halálból/túlvilágról. Az előadást rendezőként is jegyző Kárpáti Péter olvasata vélhetően az eddigi értelmezések sokaságán kívül esik: Euridikéje fel akarja szabadítani Orpheuszt a múltjától és benne önmagától, hogy az visszatérhessen az elevenek közé. A Szaturnusz gyűrűje valóban olvasható szakítástörténetként, vagy legalábbis olyan események láncolataként (vagy egyetlen eseményként?), amiben egy negyvenes férfi múltja átrendeződik. Kénytelen átrendeződni. Kénytelen lenne átrendeződni. Zsolt (Nagy Zsolt) kamionsofőr, aki éppen hazafelé tart az országúton, fiatalkorában egy sikeres, progresszív zenekar énekese volt, mögötte egy régi nagy szerelem és egy belőle született, tízéves kapcsolat, előtte egy fiatal barátnő, aki közös gyermeküket hordozza hasában. Hátrafordul vagy előre?
Láng Annamária, Józsa Bettina és Nagy Zsolt a Szaturnusz gyűrűje előadásában (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
A kakasülőke-szerűen felfutó nézősorok előtt szűkös játéktér áll, ahol minden elhasznált, lelakott, kopottas (látvány: Veronika Keresztesová). Műbőr garnitúra, rozsdás, ketrecszerű vasszerkezetek. Szeretem a rácsokat, mondja Zsolt, és meg is kapja. Itt minden egykorvolt, hol volt, hol nem volt: jó ideig (vagy talán végig) azt sem tudni, mindez hol van, vagy hol nincs. Az első jelenetben Zsolt és barátnője, Bettina találkozik a fiú régi szerelmével, Annamarival (Láng Annamária) és Mátéval (Novkov Máté), aki anno az egykori, nagyreményű, Szaturnusz gyűrűje nevű zenei formáció menedzsere volt.
Miközben történetszinten megismerjük a múltat és a viszonyok is körvonalazódnak, a jelenet valószerűtlen hangulatát tovább fokozza, hogy mindenki a saját keresztnevén játszik. Sőt, nem csak a nevüket tartják meg, de érezhetően a megszokottnál is többet hagynak magukon a civil személyiségükből: amikor például a főszerepet alakító Nagy Zsolt azt mutatja meg, meglehetős vehemenciával, mit kell tenni egy nőnek azzal, aki megtámadja, ebben érezhetően ott van a színész is. Miként Láng Annamária a darabban és a valóságban is külföldről érkezik haza. Az előadás tehát több ponton is belelóg a valóságba: Novkov Máté és Jéger Zsombor esetén olyannyira, hogy ők szerepük szerint is az Örkény Színház színészei. A ki kicsoda-játékban rejlő abszurditás Jéger Zsombornál csúcsosodik ki (spoiler következik!): nem elég, hogy alapvetően bizonytalan abban, vajon tényleg ő-e a valódi Jéger Zsombor, amit az Örkény Stúdió színpadán tartott tejfakasztó bulin berúgva több körben is elmond a többieknek, de később teljesen felzaklatva meséli, hogy a vécén éppen most futott össze Jéger Zsomborral.
Jéger Zsombor és Nagy Zsolt a Szaturnusz gyűrűje előadásában (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Komolyabb spoilerezés nélkül nem könnyű az előadás történéseiről mit mondani, legfeljebb annyit, hogy a jelenetek a képzelet, az álom, a színpadi és a színpadon túli valóság határvidékein, helyenként ezek metszetében zajlanak.
Általában sem a rendező, sem a színészi játékok nem könnyítik meg, hogy a nézők akár hozzávetőlegesen is be tudják azonosítani a helyzeteket.
Ez persze nem feltétlenül baj, főként, ha olyan előadásokkal vetjük össze, amikben az alkotók úgy vezetnek minket pontról pontra, hogy ezzel aktív nézőből puszta bámészkodókká fokoznak le. Itt azonban a befogadói energiák jelentős részét néhol a rejtvényfejtés emészti fel, és az előadás nem mindig képes pótolni az elveszett nézőtéri lendületet.
Mindenki jól hozza a tetten érhető színészkedéstől megszabadított, hétköznapi tónust, és ennek alkohollal felturbózott válfaját is. Józsa Bettina Bettinája csendes, kissé szürke lány, de a színésznő játékában megvannak azok a pillanatok, amikből pontosan érthető, miért lehet őt szeretni: nem csupán biztos támfal a zilált lelkű férfi számára, de egy-egy pillantásában ott van az erotikus vonzás magabiztossága is. Láng Annamária magától értetődő természetességgel és erővel mutatja meg az egykori szerelem elevenségét és elmúltát, az eltaszítás és a magához vonzás egymásnak ellentmondó jelenvalóságát. Nagy Zsolt pedig egy önmagával és a világgal folyamatos harcban álló, kissé vaskalapos férfit visz zökkenésmentesen végig a képzelet és valóság említett útvesztőiben. Az általa játszott Zsolt olyan férfi, akit hamar ki lehet ismerni, az igazán fontos dolgokban mégsem tudni, mit gondol.
Jéger Zsombor, Novkov Máté, Polgár Csaba és Nagy Zsolt (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Kárpáti Péter egyik rendezői védjegye: jelenetei a próbák folyamán improvizációkon keresztül jönnek létre, ezért mindig valószerűbbek, mint amilyenekkel általában találkozni szoktunk a színpadokon. Ez a fajta életszerűség a Szaturnusz gyűrűjében is megvan, ahogy annak hátulütője is. A legjobb példa erre a tejfakasztó-bulis jelenet, ami nagyon jól visszaadja egy ilyen parti keresetlenségét és hullámzó dinamikáját, azonban ettől maga a jelenet is hol jobban, hol kevésbé érdekes. Az előadás legnagyobb részében a színészek fel tudják tölteni ezeket a figurákat úgy, hogy azok a maguk hétköznapiságában is érdekeljenek minket, máskor nem, miként a dramaturgia is hol hagyja az előadást csendben csordogálni, hol váratlanul meglep minket, majd ismét elcsendesedik.
Néha úgy érezni, a jelenet (vagy az előadás) hosszabb a kelleténél, máskor minden rendben valónak tűnik, hiszen az élet egy-egy momentuma maga is tovább tart az indokoltnál.
Láng Annamária és Novkov Máté a Szaturnusz gyűrűje előadásában (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
Napokkal az előadást követően (és a vele való foglalkozás kötelmét, illetve a színlap elolvasását sem hagyhatjuk ki ebből a képletből) azt gondolom, a Szaturnusz gyűrűje kifejezetten kreatív és komplex előadás. Olyan intellektuális finomságokat képes magába olvasztani, mint az alvilág képzete emlékezetként, merthogy a legmodernebb szövegelemzői eljárások alkalmazásával és az összes szöveghelyet számításba véve a klasszika filológia (és nem csupán brit tudósok egy meg nevezett köre) azt találta, hogy az antik görög szövegekben szereplő „alvilág” kifejezés a mai nyelvhasználatban leginkább az „emlékezet” szavunk jelentéséhez áll a legközelebb. A különféle valóságok, álom és képzeleti síkok közötti átmenetek, katartikus ráébredések és esetleges eldöntetlenségek is finom szövetet alkotnak, ahogy a dalnok motívumot is szellemesen kapcsolják össze az előadás dramaturgiailag is hangsúlyos zenéjével (zene, sound design: Szabó Sipos Ágoston). Mindez a szerzőn kívül elsősorban Varga Zsófia dramaturgot dicséri.
Talán még azt is eléri az előadás, hogy Zsolt dilemmáján túllépve elgondolkodunk saját, hasonszőrű vagy egészen más gondjainkon. Ez azonban nem pótolja a küzdelem hiábavalóságát, amit előadás közben helyenként és úgy általában nézőként folytatunk a megértésért. A jó színház napokkal, sőt hónapokkal később is hat, de talán nem úgy, hogy akkorra értjük meg végre.
Fejléckép: Láng Annamária és Nagy Zsolt a Szaturnusz gyűrűje előadásában (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)
hírlevél
