- A Variety elismerése után, mint a tíz legjobb európai filmes egyike, számít ha ttál külföldi filmes megkeresésekre. Ennek hozamaként tekintesz a Shooting Star meghívásra?
- Nem tudom, pontosan mi minek a hozama, de a Testről és lélekről az eddigi összes díjával olyan port kavart, hogy szerintem ennek és a Budapest Noirnak köszönhetem a Variety-t meg a Shooting Start is. Mi, magyar színészek szeparált világban élünk azokhoz az európai filmesekhez képest, akikkel tavaly a Berlinalén találkoztam a Variety válogatás kapcsán. Ezeknek a rendezőknek, producereknek, színészeknek abból áll az élete, hogy a menedzserükkel országról országra, castingról castingra járnak, kizárólag forgatnak és nem foglalkoznak színházzal. A Shooting Start egy lépcsőfoknak tekintem a pályámon, nagy elismerésnek tartom, hogy a Filmalap engem jelölt. Szeretem az újabb kihívásokat, feladatokat.
- Európa ígéretes színésztehetségei között mutatkozhatsz be a nemzetközi filmszakmának Berlinben. Megfogalmazódtak benned remények, elvárások?
Egyedül magammal szemben vannak elvárásaim,
főként, hogy a négy nap alatt jól érezzem magam. A Shooting Start újabb bizonyítási lehetőségnek tartom, ahogy a tavalyi, Mária Teréziáról szóló tévésorozatot, ahol szintén a nulláról indultam cseh, német és szlovák színészek között. Ugyanennyire élvezem jelenleg Molnár Ferenc A hattyú című darabjának próbáit is az Örkény Színházban. Az előadást Polgár Csaba rendezi, akivel ebben a minőségében most dolgozom először együtt. Für Anikóval és Csákányi Eszterrel ez az első színpadi találkozásom, mindkettejükre felnézek és szeretnék tanulni tőlük. Nagy Zsolttal pedig nagyon szeretek dolgozni, és most újra alkalmam lesz rá.
- Van már némi előképed a Berlinaléról az említettTestről és lélekről fesztivál bemutatója kapcsán.
- Maradandó élmény volt Berlinben beülni egy óriási terembe – ahol akkora a mozivászon, amekkorát életemben nem láttam –, háromezer emberrel együtt megnézni a Testről és lélekrőlt, ami később Arany Medvét nyert, kimenni a színpadra és meghajolni. Ott nagy kultúrája van a külföldi filmek nézésének. Civilek vártak minket a film végén, hogy autogramot kérjenek, mert minden magyar filmet megnéznek. Azért is volt csodálatos élmény, mert a férjemmel (Csányi Sándor, a Thália Színház művészeti vezetője – a szerk.) együtt élhettem át az egészet.
- Eddig ismeretlen arcodat hoztad a filmben. Nem merült fel benned, hogy a női főszerepre is alkalmas volnál?
- Enyedi Ildikónak (a film rendezője – a szerk.) megvolt a fejében, hogy miért éppen Borbély Alexandrát választotta. Soha nem lehet tudni, kinek mit hoz az élet, mi az ő szerepe, de ez ki van osztva.
A saját lehetőségeinkkel kell foglalkozni és abban bizonyítani.
Nálam idősebb színésznőket is castingoltak a pszichológusnő kortalan szerepére, mégis engem választott Ildikó. Ő az a fajta rendező, aki ha valamit meglát egy színészben, akkor azt elő is hozza belőle.
- A Budapest Noir fotóriportereként megtalált az első mozis főszerep is. Beváltotta a film a hozzá fűzött reményeket?
Kapcsolódó
Bűnügy, ami túl szépen csillog
Kondor Vilmos sikerkrimijének adaptációjában a 30-as évek Budapestje elevenedik meg - de elég ez egy jó filmhez? Budapest Noir filmkritika.
- Hálás vagyok azért, hogy Kondor Vilmos regényének a hősnőjét alakíthattam. Amikor benne vagy egy munkában, és minden jó csillagzat alatt születik – megfelelő a forgatókönyv, jó a stáb és a színészek, továbbá pénz is van rá –, azt gondolod, hogy a végén nagyot fog szólni, de nincsenek írott szabályok arra vonatkozóan, hogy mitől lesz valami sikeres, népszerű, ki fogja szeretni, ki nem. A férjem mindig azt mondja, hogy ha az ember nem értékeli a kapott lehetőségeket, akkor nem érdemli meg, hogy más lehetőségek is megtalálják. Ha viszont az adott lehetőségből kihozza a maximumot, akkor előbbre juthat.
- Színházban gyakran megtalálnak a fájdalmas, érzékeny, szívszorító történetek, karakterek. Vágynál arra, hogy a bohóc vénádat is megcsillanthasd?
- Persze.
Szeretek vicces lenni, imádom a humort, ki vagyok éhezve rá.
Egy színész úgy fejlődik, ha olyan szerepeket is játszik, amelyeket nem tudnának róla elképzelni. Ilyen volt a József és testvérei című előadás, a Csak színház és más semmi című sorozat elviselhetetlen jelmeztervezője, de a Római vakációt is ide sorolom, mert nagyon élvezem a könnyedségét, hogy táncolunk, énekelünk és jól érezzük benne magunkat.
- A tánccal kezdődött minden, hiszen gyerekként és kamaszkorodban balettoztál, néptáncoltál Debrecenben. Minek a hatására indultál el a színészet felé?
- A színház a második otthonom volt. Apukám világította az előadásokat, én meg az iskola után átmentem hozzá, és a színházban írtam a leckémet. A szüleim még óvodás koromban beírattak balettre, a néptánc pedig úgy jött, hogy néptánc tagozatos iskolába jártam. Hét év után hagytam abba, mert a dráma tagozat mellett nem maradt már rá időm. Mindig kell a megújulás az életben. Csak akkor lehet kiegyensúlyozott, minőségi életet élni, ha nem csak elviseljük, amit csinálunk, hanem szeretjük is. Így is annyi konfliktus, kompromisszum van a hétköznapokban.
- Fejlett igazságérzettel rendelkezel. Megtanultál nemet mondani, meghúzni a határokat?
- Mindenkinek az életében adódnak helyzetek, amikor el kell döntenie, hogy mit helyez előtérbe: a félelmet, a hierarchiát, egy lehetőség elvesztését, a sértődést, vagy pedig önmagát. Nem mondom, hogy minden esetben jól döntöttem, de mertem dönteni. Sok idősebb színésznővel találkoztam, akik megkeseredtek. Akkor döntöttem el, hogy nem szeretnék megkeseredett lenni, nem tudni a tükörbe nézni azért, mert nem mertem valamit kimondani. Semmi egoizmus nincs bennem, nagyon alázatos, szorgalmas ember vagyok, de
ha azt súgja az ösztönöm, hogy nem érzem jól magam egy helyzetben, akkor megbeszélem azzal, akit ez érint.
- A kiállok magamért hozzáállás „hozott anyag”?
- Az ember abból építkezik, amit kap. A családomtól, a tanáraimtól, az egyetemi mestereimtől hozok mindent, ők raktak engem össze, ők mutattak meg egy mintát, amit jónak találok és ami alapján élni akarok. Egy külföldi katonás fellépés alkalmával láttam, ahogy Zsámbéki Gábor (a Katona József Színház korábbi igazgatója – a szerk.) a neki feltett bántó kérdésekre olyan diplomáciai érzékkel tudott válaszolni, hogy közben senkit nem bántott meg, nem ment alá, és úgy jött ki az egészből, hogy ő maga sem sérült. Nagyon bölcs volt, megmaradt ez az élmény.
- Tudni lehet rólad, hogy nem vállalsz vetkőzést a színpadon. Okozott ez valaha is hátrányt a pályádon?
- Soha semmit nem akarok véglegesen kijelenteni. Tény, hogy ha a színpadon meztelen jeleneteket látok, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy az illető színész hogyan nézi ki, de azt sem akarom kimondani, hogy soha. Bizonyára elestem szerepektől amiatt, mert nem vállaltam meztelen jeleneteket eddig. Amikor Alföldi Róbert a Nemzetiben felkért Az ember tragédiájára, azzal kezdte, hogy Réka, ugye tudod, hogy az elején meztelennek kell lenni. Mire mondtam neki, hogy Robi, ugye tudod, hogy nem vetkőzöm. Végül eltekintett tőle, mert velem akarta megcsinálni.
Ha egy rendező igazán akar egy színészt, bármilyen kompromisszumot meg lehet kötni.
- Az Örkény a harmadik társulatod tíz év alatt. Első anyaszínházadból, a Katonából milyen elégedetlenség vitt tovább?
- Van olyan helyzet, amikor az ember azt érzi, hogy nem tud adni, nem úgy áll hozzá a munkához, ahogyan szeretné. Valami elmúlt, én pedig meg akartam keresni ennek az okát. Semmiféle személyes konfliktusom nem volt. Amikor Alföldi Robi hívott a Nemzetibe, kaptam az alkalmon. Ezzel együtt minden alapot a Katonából hozok, Zsámbéki Gábor már az egyetemen az osztályvezető tanárom volt.
- Merész lépés volt a Nemzetibe szerződni úgy, hogy már sejteni lehetett, Alföldi nem viheti tovább a színházat.
- Nem foglalkoztam ezzel, úgy voltam vele, tart ameddig tart, akár Robival, akár Attilával, amíg olyan lehetőségeket kapok, amelyek megmozgatnak. Vidnyánszky Attilánál azért maradtam, mert nagyon jól dolgoztunk Debrecenben az Úri muri előadásában, még negyedéves egyetemistaként. Aztán gyesre mentem, mert jött a kislányunk.
- Halálugrásnak tűnt, hogy egy évvel a szülésed után az Egyasszony című monodrámával tértél vissza, amelynek a központi témája egy forszírozott szüléssel a világra hozott gyermek elvesztése.
- Orlai Tibor keresett meg az előadással. Nem vállaltam volna el, ha olyan lett volna a történet, amitől kapunk egy gyomrost, és utána nincs semmi feloldás. Péterfy-Novák Éva életigenlő, erőt adó története megmutatja, hogy bármiféle tragédiával meg lehet tanulni együtt élni. Felnevelt két egészséges gyereket, jól érzi magát a szakmájában és boldogan él a férjével. Első olvasatra azt gondoltam, hogy erről beszélni kell, és hálás voltam, hogy engem találtak meg vele. Azokat az előadásokat és filmeket szeretem, amelyeknél azt érzem, hogy valamit igazán képviselhetek, egy ügy mögé állhatok.
Az Egyasszony az egyik legfontosabb munkám.
- A századik előadáson túl bátorságot, eltökéltséget hozott számodra ennek az asszonyi sorsnak a tolmácsolása?
- Kettős állapotnak élem meg. Sokszor zavarban érzem magam attól, hogy a nézők, noha tudják, hogy színész vagyok, mégis azonosítanak ezzel a nővel. Annyira felzaklatja őket az előadás, hogy hirtelen elkezdik mesélni a saját történetüket. Ilyenkor mindig elszégyellem magam, mert én egy óra húsz percen keresztül beszélek el egy életutat, amit nem éltem át, csak felkészültem belőle. Mindegy, hogy negyven vagy kétszáznyolcvan fős közönség előtt játszom, ebédlőben vagy színházteremben, Budapesten vagy Stockholmban, mindig ugyanaz a csend és zavar támad.
- Művész színházi vonalon mozogsz, míg a férjed, Csányi Sándor ennél egy fokkal könnyedebb stílusú színházat visz a Thália Színház művészeti vezetőjeként. Vannak köztetek ebből adódóan ízlésbeli különbségek?
- A férjem az egyetlen ember, akinek maximálisan bízom a véleményében, az ízlésében, a színházi műveltségében.
Sok színháznak van olyan vezetője, akinek nem akarnék a kezei közé kerülni.
Sanyi olyan vezető, akire bárki rábízhatja magát színészileg, emberileg. Kora egyik legtehetségesebb színésze, olyan szórakoztató színházat szeretne létrehozni, ami igényben, tehetségben megfelel annak, amit egy művész színház képvisel. A művész színházi színészek között is vannak olyanok, akik a nyomába sem érnek a szórakoztató színházi színészeknek. Utálom ezt a skatulyát. Tudjuk, de sokszor egymásnak sem valljuk be, hogy a művész színházak is gyártanak nézhetetlen előadásokat.
- Terveztek vállalni közös szereplést?
- Felmerült már bennünk az igény, de nem voltunk hozzá elég bátrak, mert nem akartuk, hogy azt gondolják, a művészeti vezető odaviszi a feleségét. Ma már ott tartok, hogy nem érdekel. Mit nem adtam volna, hogy benne legyek Sanyi első rendezésében, a Premierajándékban vagy korábban a Liliomban!