Kényelmetlen és elismerést keltő előadás a Gál Kristóf. Kényelmetlen, mert a néző számára szinte kibírhatatlan az őszintesége, és ezért az önboncolásért elismerést keltő. Ha a címszereplővel készült az előzetes interjúkat olvastuk, nagyjából tudhattuk, mi vár ránk. Szembesülni mindezzel azonban nem könnyű. Nem könnyű, mert az előadás alanyának és tárgyának a nyilvánosság elé kitett privát és szakmai élete nevekkel, helyzetekkel - zavarba ejtően - konkretizált, ugyanakkor mégis képes arra, hogy a felvetett kérdések által magunkkal szembesítsen, és önértékelésre késztessen a krízisekkel, a megoldások lehetőségeivel, a kompromisszumok lehetetlenségeivel, döntéseink zsákutcáival, kerülőútjaival, vágyaink elfojtásával, ambícióink felvállalásával.

Ha a már említett interjúk kitárulkozási ambícióira hagyatkozunk, jogunkban áll feltételezni, hogy megtörtént szituációk rekonstrukcióját látjuk. Egy színpadi valóságshow-t, amit bár jó érzékkel szakít meg és tesz teátrálissá egy szentlecke, egy szövegében relevánssá tett musicalszám, vagy stilizálja a báb használata (igaz, ez utóbbi nem a véletlen műve), mégsem más, mint egy tömény problémahalmaz jórészt realista életjelenetekben. Egy sajátos nyomozás néma szemtanúi vagyunk, ami hiába empatikus a főszereplőhöz kapcsolódó, csak a hozzá fűződő viszony miatt színre kerülő szereplőivel a végletekig, összességében mégis csak a történet egyik oldalát, a bizonyítékok egy részét mutat(hat)ja meg. A néző pedig kedve szerint kombinálhat, rakosgathatja a puzzle darabkáit, kitöltheti a hiányokat, állhat egyik vagy másik oldal mellé, aztán magában ítélkezhet.

A közönség soraiban ülők nyilván más-más életszakaszban járnak, de biztos vagyok benne, hogy a Gál Kristófban felvetett kérdésekre már mindenkinek kellett választ adni. (Jó, valószínűleg kevés embernek volt karrier tekintetében színház és rendőrség az opció.) És mivel nincs univerzális self-help enciklopédia, amit felüthetnénk, még a legfájdalommentesebb esetben is csak mások kárán tanulunk. Ha a megoldásban nem, de a feloldásban a nevetés segíthetne, ez viszont a témák, különösen a férfi-nő, férj-feleség kapcsolat súlyossága miatt lehetetlen. A színpadra citált napi kultúrpolitikán is csak kínunkban röhögünk. A makrovilág nem rajtunk múlik, azzal szemben tehetetlenek vagyunk, a mikrovilág stabilitását - sokszor fájdalmas döntések árán - viszont csak mi tudjuk magunknak megteremteni.

Az előadást az adatolt intimitás szintjéről Kálmán Eszter univerzális jelmezei (fekete nadrág, fekete hosszú ujjú póló) emelik el, a papírból készült kellékek (az öltözékek fehér papír kiegészítői, a papíron a rajzolt minták; az autóvá alakítható fekete papír italautomata), a bábok játékossá teszik. Az AlkalMáté Trupp ismét tanúságot tesz arról, hogy nagyon jól ismerik egymást, érzékenyek egymásra. A szubjektivitást nem tagadva számomra három színészi csúcspontja volt az előadásnak: Mészáros Béla abszolút Budapest Televízió-kompatibilis Egy szál harangvirág számával, illetve a feleségével testi kapcsolatra vágyó, az elhidegült nővel szemben kiszolgáltatott férj szerepében, és Járó Zsuzsa kórházban fekvő kurvája; mellettük Jordán Adél bábos érzéke hatott revelációként.

"Az örökcsomó azért örökcsomó, mert széttéphetetlen, elvághatatlan, kibogozhatatlan. Kivételes esetekben el lehet ugyan vágni a nagyját, de valami mindig megmarad belőle" - mondja Apollónia, a Csomótündér Gimesi Dóra meséjében. A szöveget alkalmazhatjuk az előadó társulatra, az előadásra, a címszereplőre és saját magunkra is.