Nem, nem esem bele abba a csapdába, amibe a magyar sportújságírók pályájuk elején beleesnek, és egy élet sem elég, hogy kimásszanak belőle: nem leszek modoros. Úgyhogy itt abba is hagyom. (Olvassák inkább Máté Gábor foci tematikájú posztjait. Komolyan.)
Inkább elmondom, hogy furcsa dolgok jutnak az ember eszébe egy színházi előadás alatt. És nem azért, mert unatkozik. És nem is mindegyik megmagyarázhatatlan, mert egyik sem csak úgy, a semmiből jön, hanem nagyon pontosan kapcsolódva az előadáshoz. (Az úristen-nyitva-felejtettem-a-gázcsapot típusú dolgokat számítsuk le.)
Például az, hogy a katalán, sőt általában a spanyol focisták vagy kora huszonévesen nősülnek, és gyerek-/kamaszkori szerelmüket veszik el, mint Marc Bartra, vagy a celebvilágból lesz párjuk, mint Gerard Piquének és fiatalon lesznek apák. (Tulajdonképpen érthető ez, mert hát mikor van nekik idejük ismerkedni: vagy jóval azelőtt, hogy lecsap rájuk egy nagycsapat, aztán beindul a karrier meg az előírásszerű élet, vagy azokon a bulikon, ahol a sok híresség összekerül.) Persze, van olyan is, akinek az oldalán elég sokan megfordulnak, többnyire mind modell lányok, aztán lenyugszik, és harmincas éveinek közepére, visszavonulása utánra ifjú feleséggel – modell, mi más – boldog családot alapít, mint Carles Puyol.
Meg az, hogy milyen ellentét feszül Ini (igen, per Ini) példásférjsége és –családapasága, illetve Mészáros Béla nem annyira példásférjsége között.
Kapcsolódó
Mészáros Béla: „Mindig visszahúz a színház”
Máté Gábor és Horvai István volt főiskolai osztálya minden évben sorshúzással dönti el, melyikük életét vigyék színpadra. Az Alkalmáté Trupp idén nyáron, tizedikként a Katona művészéről, Mészáros Béláról szóló darabot mutat be július 28-án a Jurányiban.
Vagy az, hogy a Barça-szlogen milyen szépen sűrít, mert ez is több, mint egy osztály, a himnusznak meg mindegyik sora pontosan illik erre a helyzetre, elég lenne bizonyos szavakat AlkalMáté Truppra cserélni. (Bizonyítékként íme egy link a katalán és a magyar szöveggel.)
Más kontextusból pedig a Szeretném, ha szeretnél romkom egyik kérdése, amit közvetlenül a ceremónia előtt sírva tesz fel a menyasszony az esküvőszervezőjének: ez akkor már azt jelenti, hogy ő soha többet nem fekszik le más férfival?
És az asszociációk után következik a zavarban levés meg a riszpekt, hiszen évről évre kinek-kinek a habitusa szerinti (ön)élveboncolására váltunk jegyet. A szemérem és a teljesen lemeztelenedő őszinteség egyéniségtől függően adagolt elegyében traumáktól igazán röhejes helyzetekig leng ki az érzelmi inga. A dokumentarizmus mellett, sőt azokon túl az egyéni sorsokban sűrűsödnek egy generáció, egy életkori helyzet kérdései, kételyei, szorongásai. Színházzá válnak, ezáltal tipizálódnak a tények, a személyességtől eljutunk az általánosig. Szintén évről évre.
„Kényelmetlen és elismerést keltő előadás a Gál Kristóf. Kényelmetlen, mert a néző számára szinte kibírhatatlan az őszintesége, és ezért az önboncolásért elismerést keltő. Ha a címszereplővel készült az előzetes interjúkat olvastuk, nagyjából tudhattuk, mi vár ránk. Szembesülni mindezzel azonban nem könnyű. Nem könnyű, mert az előadás alanyának és tárgyának a nyilvánosság elé kitett privát és szakmai élete nevekkel, helyzetekkel – zavarba ejtően – konkretizált, ugyanakkor mégis képes arra, hogy a felvetett kérdések által magunkkal szembesítsen, és önértékelésre késztessen a krízisekkel, a megoldások lehetőségeivel, a kompromisszumok lehetetlenségeivel, döntéseink zsákutcáival, kerülőútjaival, vágyaink elfojtásával, ambícióink felvállalásával.” Nem nagyképűség vagy lustaság miatt idézem magamat, hanem mert most sem tudom egzaktabban definiálni, milyen ez a véges számú epizódból álló sorozat.
Amelynek idei főszereplője, mint az már kiderült, Mészáros Béla. Az idei nem csupán egyéni problémák: kinek mit jelent szerelem, a házasság; mi tart össze két embert, és mikor kell elengedni a másikat; meg kell-e mondanunk az igazat, ha egy szerettünk halálos beteg, és ha megcsaltuk azt, akivel hivatalosan együtt vagyunk; hány fokos fordulatot kell vennie személyiségünknek ahhoz, hogy még ne bújjunk ki a magunk bőréből, de a másik is érezze, hogy változni akarunk; önző módon vagy behódolva élni veszélyesebb-e; miért jár isteni feloldozás.
Az előadás szervező elve a foci, egész pontosan a katalán klub; de talán már ez is kiderült. Műfű a szőnyeg, rajta a hetvenes évek lakk politúros dohányzóasztala, barna plüss szövettel bevont kanapéja, kopottas székek valamivel régebbről. A négy sarok fölött reflektorok, az egyik sarokban – ó, kétlaki otthonosság! – virágcserépbe ültetett szögletzászló. Mindenkin különb-különb évadokból származó FC Barcelona-mez, mind az otthoni, az első, tehát a gránátvörös-kék szerelés (a legszebb a centenáriumi!), a többi ruhadarab is e két szín árnyalatából való. Oldalt hosszú pad, a fellépésre várók jórészt ott ülnek, esetleg kiugranak az öltözőbe. A focilabdából atipikus kellék lesz – például autókormány –, egy Hajdú B. István-szerű kommentátor közvetítése jóvoltából hallhatjuk, amit egyébként látunk – milyen az unalmas otthoni tévénézés, ha azt a sportriporterek obligát öncélú szóvirágai és teljesen értelmetlen statisztikái festik alá –; azt azonban jó érzékkel elkerülik, hogy a metaforát agyonhasználják, mert lehetett volna elsőkörös megoldásként a válóperes tárgyalás bírónője focibíró, szerencsére azonban nem az.
Spoiler vége.
Nem írok le eljátszott családi helyzeteket, kiadott hálószobatitkokat.
Sex sells.
Akkor sem. A miértre a választ lásd az előző bekezdésekben. A lényeg, hogy rohadt nagy tétmeccs ez.
Van, hogy beszáll Mészáros Béla, hogy önmagát alakítsa, és van, hogy a padról figyeli, mi történik vele. (Brecht megnyalná ettől mind a tíz ujját!) Arca a tenyerében, iskolai fényképekről ismerős mozdulattal, ártatlan-kisfiús bájjal, máskor csak a szemei látszanak, annyira beletemetkezik. Mire gondolhat? Taktikázik? Lecserélné magát?
(És akkor vissza a modorossághoz. A meccs legjobbjai: Dömötör, Mészáros B., Mészáros M., Vajda, ill. Járó, Péter.)
hírlevél
