- valami hasonló hangzik el a Míg fekszem kiterítve elején Szabó Sebestyén Lászlótól, aki afféle shakespeare-i clownként egyszerre vezeti fel a történéseket, és rántja földre bohóctréfáival azt a pátoszt, ami egy ilyen témát szükségszerűen övez. Törőcsik Mari pedig, akivel az előadást előzetesen „reklámozták”, úgy tette mindezt megfoghatóvá az előadásban, hogy fizikai valójában jelen sem volt. De erről később.

Míg fekszem kiterítve (próbafotó) - Szabó Sebestyén László, Kiss Domonkos Mátyás (Fotó/Forrás: Puszt Zsófi)

Nehéz szavakba önteni a Míg fekszem kiterítve okozta élményt – nem azért, mert a katarzis még mindig dolgozik, hanem mert egy sajátos műfajú előadás született. A kiindulópontul szolgáló Faulkner-regény már önmagában is annyira sűrű, lírai és filozofikus – ahogy azt Szabó Sebestyén László felvezetőjében két tréfa közepette el is mondja, mintegy felmentve a nézőt a narratívakereséstől –, hogy a prózára fordítás eleve reménytelen és szükségtelen. Pont így van az előadással is, ami a jelen színházi élettől szokatlan módon nem akar szájbarágósan üzenni, nem él a pajkos összekacsintás eszközével. Ehelyett a hatásvadászat veszélyével fenyegető, egyetemes témát választ: élet-halál, ami azonban velőig hatol.

Míg fekszem kiterítve (próbafotó) (Fotó/Forrás: Puszt Zsófi)

Hogy lehet ez? A kulcs az arányérzékben lehet. Bár egyetemes témákat pedzegetnek, mégiscsak játszó, a játékban elmerülni akaró és tudó fiatalokat látunk a deszkákon. Ahogy azt ifj. Vidnyánszky Attila előzetesen hangsúlyozta, magukról akarnak beszélni, arról, „hogy vannak emberek, akik nem akarnak felnőni, (…) és vannak emberek, akik igenis összeszorítják a fogukat, megfogják a társaikat és elindulnak közösen egy úton”. A gyerekkorból a felnőttkorba való átlépés drámájához hívnak tanúnak (ahogy Benjamin Clementine elhangzó, Adios című számában: „Adios to the little child in me, who kept on blaming everyone else”), ami a felnőttkorba lépést kierőszakoló esemény, az anya halálának hatására következik be. A történet szerint a fiútestvérek anyjuk halálos ágyánál próbálnak megismerkedni a halál gondolatával, egyikőjük a koporsót ácsolja neki, és arra vállalkoznak, hogy anyjuk kérését teljesítve tanyájuktól messze, ősei mellé temessék el őt.

De amíg ez megtörténik, ebben a kifeszített pillanatban rengeteg minden történik a felszín alatt, a színen pedig a bűnök ecsetelése és az önfeledt játék váltakozik. Az előadás egyik legsikerültebb része az a burleszkjelenet, amikor óramű pontossággal esnek-kelnek a színészek, egymásba fordulnak a gegek, a boruló deszkák, vödrök, bukfencek cirkuszi mutatványoknak hatnak, aggódunk a testi épségükért. Pont mint Chaplinnél, ahol a nevetés és a sírás végső soron összeérnek. A rongyosra használt színházi közhely, a világot jelentő deszkák is új kontextusba kerülnek: színpad helyett saját játékteret építenek maguknak egy épülő ház gerendáiból, deszkáiból, ami minden oldalról nyitott – ezzel is üzenve, hogy „kedves néző, mi is egyívásúak vagyunk veled, szabad az átjárás”. A történetépítkezés helyett tehát a házépítés konkrét, kézzelfogható valósága lesz az egyik legfőbb egységteremtő erő – pont ellentétes előjellel, mint Csehov Cseresznyéskertjében, ahol a család szétesésével amortizálódik a ház is.

Míg fekszem kiterítve (próbafotó) (Fotó/Forrás: Puszt Zsófi)

Az nem kézzelfogható, csak érezhető, hogy hogyan válik egy közösséggé ez a tizennégy ember a színpadon. A szereplők egymás és mások ellen elkövetett bűnei, a harag, a szeretet és az összetartás megannyi megnyilvánulási formáját látjuk, de mégiscsak a próbaidőszak „pora” az, ami leginkább tapintható az előadás atmoszférájában. Az a folyamat, ahogy ők Faulkner szövegébe kapaszkodva, de mégis szinte a semmiből felépítették ezt az előadást a saját ötleteikre, élettapasztalataikra, improvizációikra alapozva. Mindez abban a jelenetben csúcsosodik ki, amikor Nina Simone Sinnerman című legendás, 10 perces számára egyvégtében táncolják azt a Berecz István koreográfus által legényes elemekből összerakott, rendkívül nehéz koreográfiát, amely az egységbe tömörülő férfierőt fejezi ki - a lehetetlennel való szembehelyezkedést, önmagunk legyőzését.

Míg fekszem kiterítve (próbafotó) (Fotó/Forrás: Puszt Zsófi)

Na meg ott van még egy fontos erő: Törőcsik Mari, akit minden színházi ember valahol a nagymamájának tekint. Ráadásul

Nem fogom elfelejteni, ahogy gyengülő hangján hallom: „Milyen érdekes, a születéshez ketten kellenek, a halálhoz pedig egy ember is elég”. Az előadás végén katartikus, amikor a színészek behoznak egy rögtönzött, Magritte-típusú figurát, egy bábot, ami azért is helyénvaló megoldás, mert a báb ontológiailag az élet és a halál átjárhatóságának metaforája. Egyúttal az életre keltés gesztusát is tartalmazza, annak az igényét, hogy a halott embert még egy pillanatra visszahívjuk az életbe.

A Míg fekszem kiterítve nem tökéletes előadás, de olyan, amelyben az előadók a saját határaikat feszegetik. Színháztól többet pedig aligha kívánhatunk, minthogy a változást ne csak a nézőben, de a színészben is előidézze.