Egy színházi anekdota szerint 1967 februárjában, egy héttel a Tóték ősbemutatója előtt Kazimir Károly rendező - a bukás biztos tudatában - az egész produkciót át akarta vinni a nagyszínpadról a kamaraterembe. Ami ezután történt, az már nagyjából ismert: a darab maradt a nagyszínpadon, és nemhogy nem bukott meg, de az egyik legtöbbet játszott magyar drámává nőtte ki magát. 2013-ban mégis ez az évtizedek óta tartó diadalmenet az, ami komoly dilemma elé állította az Örkény Színházat.
Egyfelől azért, mert a Tóték ma legalább annyira jelent egyet a kötelező iskolai színházlátogatásokkal, a jobb vagy rosszabb bulvárprodukciókkal, mint a színháztörténetté (és ezzel együtt gyakran nézői elvárássá) merevült Latinovits-alakítással. Mint a vicc, amit naponta háromszor mondanak el: vagy nevetünk már a poén előtt, vagy egyáltalán nem nevetünk - mindenesetre a rácsodálkozás élménye már inkább csak derengő emlék. Másfelől viszont mégiscsak Örkény születésének századik évfordulóját ünnepelte a hazai kulturális élet - már akinek ez inge. Dobozolás nélkül pedig nincsen centenárium.
Azt rögtön az elején le kell szögezni, hogy a létrejött előadás minden adható válasz közül a lehető legjobbat adja: az alkotók, amennyire csak lehetett, leporolták a Tótékról mindazt, ami az évtizedek során a darabra rátelepedett. Egy soktényezős produkció ez, ami legalább annyira Örkény István érdeme, mint a kisregényből friss színpadi anyagot kerekítő Gáspár Ildikóé, és az örkényi nyelvet rendezése középpontjába állító Mácsai Pálé.
A Madách téri intézmény ugyanis hangsúlyosan nem az időrendben később, 1967-ben Kazimir megrendelésére született drámát állította színpadára, hanem annak prózai előzményét, az azonos című kisregényt. A két szöveg látványos eltérést ugyan nem mutat, a történet lényegében ugyanúgy a mátraszentannai család életébe berobbanó gyenge idegzetű őrnagy körül forog, a most bemutatott előadás mégis egy üdítően új megközelítését kínálja fel a Tótéknak. Ez az adaptáció nem igyekszik megfelelni a színpadi konvencióknak, sem más, praktikus dramaturgiai megoldásnak.
Egy példa: azt, hogy Tót Gyula elesett a fronton - ellentétben Örkény drámájával, ahol mindez csak az első felvonás végén derül ki - már az előadás tizedik percében megtudjuk Gyuri atyustól. Eközben pedig olyan, a kisregényből ismert alakok és mozzanatok kerülnek fel a színpadra - sokszor nem több, mint egy mondat vagy jelenet erejéig - amelyek egyrészt tovább árnyalják a darab alapkonfliktusát, másrészt csattanós poénok és bulvárvígjátékok humordömpingje helyett a szövegben megrejlő politikum irányába tolják el az előadást. Ez a Tóték nem általánosságban beszél az elnyomásról és a hatalmi önkényről, hanem iróniával vegyes kritikával állítja pellengére azt a fajta egyre növekvő nosztalgiát, amely napjainkban a Horthy-korszakot övezi.
Gáspár Ildikó nem a hagyományos színpadi realizmus szabályai felől közelít a szöveghez, átirata egyetlen percig nem törekszik a színházi illúzió megteremtésére, sőt, éppen annak ellenében dolgozik. Az előadásban elhangzó szövegek jelentős része ugyanis nem dialógusokból, hanem frontálisan, a közönség irányába elmondott monológokból épül fel, illetve a kisregény leírásaiból kiollózott narrációkból. Ennek eredményeképp a színészek időről-időre kilépnek szerepükből, és amolyan anekdotaként mesélnek el egy-egy jelenetet.
Így kerülhet be az előadásba a korábban szükségszerűségből elhagyott, színpadképtelennek ítélt jelenet, amelyben a fáradtságától megzavarodott Tót Lajos az étkezést és a dohányzást összekeverve az orrán keresztül fújja ki a rántott húst. A mindezt közreadó Pogány Judit-Csuja Imre páros mintha csak egy kabaréból pottyant volna a színpadra, egymásra licitálva, egymást félbeszakítva mesélik a közönségnek történetet, az őrnagyot alakító Epres Attila pedig szerepéből kilépve, elragadtatással hallgatja őket.
Bagossy Levente a harmincas évek fülledt varietéit idézi meg díszletével: a színpad hátsó felében egy másik, színes villanykörtékkel körberakott miniszínpad áll, egészen az utolsó jelnetig összehúzott függönyökkel. A még így is inkább kopárnak nevezhető látványvilág minimális játéklehetőséget biztosít a színészeknek, akik legtöbbször székeken ülve, vagy egyhelyben állva mondják szövegeiket. Jelmezük egytől-egyig az eleganciát sugallja: nők kisestélyiben, férfiak csokornyakkendőben, fehér szmokingban (Csuja Imrének még egy tűzoltósisak, Epres Attilának pedig egy őrnagyi sapka is jutott). A minimálisra redukált mozgás-, és látványvilágot időről-időre színes dalbetétek ellensúlyozzák, Kákonyi Árpád és Matkó Tamás kiváló zenei kíséretével. Slágergyűjtemény a negyvenes évekből: Horthy Miklós katonája, Minden elmúlik egyszer, stb. Az előadás finoman élcelődik a Horthy-érával, egyik oldalról erősen épít a háborús dalok pátoszára, másik oldalról az őrnagy alakján keresztül kíméletlenül rombolja a fennköltség és a revíziós-romantika legapróbb jelét is. (És ha már élcelődés: nyakamat nem tenném rá, de az előadás plakátja finoman mégiscsak beidézi a székely zászló motívumait.)
Ficza István az előadás nyitóképében amolyan porondmesterként lép színre. A darab mindenese ő: a háborúból érkező táviratokat jó indulatúan cenzúrázó postás, a leveleit a frontról író Tót Gyula, kezében a legkülönbözőbb tárgyakkal megjelenő színpadi kellékes, és egyben a stand up comedy-k túlkarikírozott mókamestere. Epres Attila kivételesen erős alakításával nem a jól ismert sátáni, fogcsikorgató despotát teremti újra, hanem a háborúban meggyötört kisembert teszi láthatóvá Varró (!) őrnagyban. Egy saját indulataival küzdő, szánalmas és szeretetéhes katona ő, aki végeredményben nem saját hatalma révén válik démoni figurává, hanem Tóték mulyasága által. Jól jelzi ezt, hogy a dobozolás pillanatában színpadra tolt négy, levegőt csapkodó bábfigurának egyformán bamba arcot adtak a készítők, Tót Lajosnak épp úgy, mint az őrnagynak: mintha csak egy család lennének.
Pogány Judit Mariskája a hatalmat minden körülmények között gondtalanul - talán öntudatlanul - kiszolgáló asszonyka, aki vidáman veszi halkabbra a hangját, amikor a menekülni kényszerült Bergékről beszél, és aki minden további nélkül löki oda férjét az őrnagy újabb és újabb szeszélyeinek. Csuja Imre mindvégig visszafogott izzásban tartott Tót Lajosa nem akkor jut el tűréshatára végpontjához, amikor látványosan szmokingját földhöz vágva üvölt, hanem amikor csendesen visszavonul és magára zárja a budit. Csuja alakításának csúcspontja ez: rezzenéstelen arccal, üresen sziszegve válaszol az őrnagy kérdésire - és közben tényleg nem gondol semmire.
Takács Nóra Diána alakítása mind közül a legátgondoltabb: egy teljes apakomplexus stációit sűríti bele három órába. Az apját mintaférfiként imádó megkésett tinilányból indít, majd finoman feszülő vörös ruhájával és mindenkor szolgálatkész véleményével az Őrnagy kegyeibe férkőző ügyetlen csábító lesz, majd mikor épp nővé válna, váratlanul visszahullik a gyerekkor immár légüres terébe.
hírlevél
