Nyáron a Gyulai Várszínházban már játszottátok a Caligula helytartóját, hogy alakul azóta az előadás?

Még a Gobbi Hilda Színpadon kezdtük próbálni, aztán Gyulán egy teljesen új térbe vittük át, és most, amikor visszakerül a Gobbi színpadára, óhatatlanul visszaviszünk valamit a gyulai előadásból is. Ha így nézzük, most egy harmadik típusú előadás készül, egyébként így volt ez pár éve a III. Richárddal is. Örülök ennek, mert így hosszabban tud érlelődni bennünk az anyag. Annak idején, Beregszászon mindig tartottunk egy bemutatót, de utána akárhányszor játszottuk még, mindig premierként tekintettünk rá, újra és újra fogalmaztuk.

Benne van, hogy nem sikerül, hogy megsérülhet az ember, épp úgy, mint egy sportversenyen. Mint a sportolóknak, nekünk is van felkészülési időnk, a jó az lenne, ha minél hosszabb lehetne, de van amikor viszonylag rövid idő alatt készülnek el az előadások. Ivan Viripajev új darabjánál, az Álomgyárnál például Rizsakovval a lényegét tekintve egy hónap próbaidőszak áll a rendelkezésünkre, a bemutató október elején lesz.

Trill Zsolt, a Caligula helytartója c. előadásban (Fotó/Forrás: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház)

A gyulai előadásokon készült fotók erőteljes, feszült vizuális világot mutatnak, mintha egy kovácsműhelyben lennénk. Mitől izgalmas, aktuális Szász János koncepciója? 

Férfiak vannak benne, fegyverek, harc, a nőknek nincs helyük itt. Azt nem tudom, hogy ez jó, vagy nem, hogy Székely János miért nem írt bele női szereplőket, de szerintem azért mert le akarta csupaszítani az egészet. A hatalom kőkeményen ott van a darabban, de ez csupán az elsődleges rétege. Az elején úgy tűnik, mintha csak a szoborról beszélnének: be lehet-e vinni, engedi-e a hatalom, nem engedi, aztán mégiscsak valahogy beljebb vájja magát az anyag és saját magát kérdőjelezi meg. Ami engem izgat ebben, az valahol a szöveg második, vagy a harmadik rétegéből fejthető fel. Az fontos kérdés, hogy hogyan lehet valami újat létrehozni, valamit, amiben közösen hiszünk, végső soron egy új Istent. De az igazi lényeg számomra mégiscsak az, hogy itt Istentagadás történik, mert a főhős tudja, hogy egyik Isten sem jó. Valami nem stimmel. Ezért tart izgalomban a színház. Szász Jánosnál az ellenállást boncolgatjuk, az Álomgyár Rizsakovval a szerelemmel és a halállal foglalkozik. Végső soron ott is Istenről van szó, minden izgalmas darab erről szól.

Nehéz kibújni az alól, hogy a színház közügyekkel foglalkozzon. Mint színész, mennyire tartod fontosnak a társadalmi szerepvállalást?

Talán annyira, hogy én magam is fontosnak tartom azt, ahogyan benne vagyok ebben a világban, ebben a társadalomban. Véleményem van dolgokról, de nem biztos, hogy nap, mint nap erről kellene beszélnem, nem vagyok ilyen ember. Mert nem lehet őszintén beszélni, mindegy miről van szó. Sokkal bonyolultabb és sokszínűbb az élet.

Trill Zsolt, a Caligula helytartója c. előadásban (Fotó/Forrás: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház)

Hogyan állsz a kritikához? Különösen most, hogy ilyen kiélezett a helyzet a színházi kritikusok és Vidnyánszky Attila között?

Nem követtem ezt az ügyet. Talán az a baj, hogy a kritika nagyon bele szeretne szólni a színházba, holott a lényegét tekintve nem hoz létre műalkotásokat. Szerintem valahogy megértőbbnek kellene lennie a kritikának, mondok egy példát. Oroszországban, vagy a volt Szovjetunióban, egy rendezőnek legalább 10-15 előadást létre kell hoznia ahhoz, hogy véleményt mondjanak róla. Itt Magyarországon egy főiskoláról kikerült rendező, tisztelet a kivételnek, rögtön zseni tud lenni. Úgy tűnik, mintha a kritika csinálna belőlük rendezőt, holott ez nem így van. Ahhoz iszonyatosan sok munka kell, amiben az is benne lehet, hogy nem sikerülnek a dolgok. Mi színészek, amikor közösen végigdolgozunk hónapokat, elég jól látjuk egymásról, hogy ki mit tud, ki hogy jutott, vagy nem jutott el oda ahol van, és akkor jön a kritika, és valami egészen más dolgot vesz le belőle. Hangulatokat gerjeszt, másodpercek alatt ledönt embereket az úgymond magasságból, pedig nem ilyen fekete és fehér minden.

De a problémákról beszélnünk kell, és közösen kellene beszélnünk, kirekesztés nélkül. Nem kellenek a kinyilatkoztatások.

Rendezésre gondoltál?

Gondoltam, de annyi szuperszonikus rendezővel dolgoztam már együtt, hogy néha szégyellem még a gondolatot is. Az ember tele van kételyekkel, de talán majd egyszer, ha megöregszem, még az is lehet.