Amikor az Istenítélet látványos tribündíszlete felemelkedik, hogy tetőt alkosson John Proctor háza fölé, akkor a színpad jobb oldalán egy lépcső kerül elő. A harmadik foka süllyedős, mint a Vidám parkban. Ezen a lépcsőn, aki nem házbéli, mind megbotlik a harmadik foknál. Lefelé jövet is, felfelé menet is. Botlásból tehát van 8-10. Most, a Vígszínházban. De amikor Mohácsi János Pécsen rendezte meg a darabot, akkor is volt ugyanennyi. Amikor korábban Kaposváron rendezte, akkor is. Az már vagy harminc ballépés. Nem sok ez kicsit? – kérdezhetjük célzatosan, miután felismertünk minden régi poént a mostani reprízben. (Nyilván vannak újak is. Bizonyára nem 100 százalékos az egyezés a korábbi verziókkal.)
Istenítélet, Vígszínház (Fotó/Forrás: Gergely Bea)
A rendező mindenesetre hozta a franchise-t, 1995-ös és 2008-as Istenítéletei nyomán. A Vígszínház pedig társulati tömegének teljes odaadásával vesz részt a munkában. Mohácsi János és Mohácsi István úgy írták át Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámáját, hogy alapjában véve Salem lakosságát tették meg főszereplőül. A népet, amely élénken figyeli az eseményeket, kommentál, ítél, hajlik, mint a nád és sodródik a saját haragjával. Még fel sem megy a függöny, már halljuk a színpadon nyüzsgő emberek kórusát (nemigen érthetőek a dalszövegek), s ahogy elénk bukkannak, mi is eléjük bukkanunk, mert a nézőtér teljes fényt kap az indításhoz. Kedvelt rendezői fogás ez mostanában, s általában azt kell értenünk alatta, hogy mi is odaszámítunk a játszók által megformáltak közé.
Az előadás hosszú első jelenete egy kaotikus agóra (fórum romanum), ahol mindenki mondja a magáét, ami a másé is. Szívesen elképzelném az ilyen tömegjelenetet úgy, hogy a rendező hajszálpontosan megkomponálja a megszólalásokat, s a partitúrát úgy vezényli, hogy közben irányítja is a figyelmemet: oda nézzek, ahová kell, s meghalljam és megértsem bármelyik szereplő fontos mondását vagy poénját, akármilyen sokan beszélnek is egymás után vagy mellett. Mohácsi tömegjelenetei azonban általában nem ilyenféle módon szervezettek, ezért a gátlástalan és gazdaságtalan szövegbőség valószínűleg számol is avval, hogy sok minden elszáll a levegőben anélkül, hogy a nézői fülekig vagy értelemig eljutna.
Istenítélet, Vígszínház (Fotó/Forrás: Szalontai Ábel)
A vígszínházi Salem népét Remete Krisztina sötét, darabos, kusza, felemás ruhákba öltöztette, előszeretettel alkalmazva zipzárakat. Szilágyi Csenge Abigailjének keresztbe zipzárja például dekoltázsképző tényező. Mások ruháján kívülre varrt piros zipzárak virítanak, és amikor Hevér Gábor Hale tiszteletese megérkezik, konstatálhatjuk, hogy a kifordított zipzár nemcsak helyi divat lehet, de országos. Vannak ebben a városban a zipzárak eldurvulásánál nagyobb bajok is. A salemi boszorkányégetés kapcsán a hübriszt alighanem John Proctor (Stohl András) földművelő követte el, szenvedélyes testi szerelembe esvén a házában szolgáló lánnyal, aki miután Proctorné (Herczeg Adrienn) elbocsátotta, sötét eszközökkel harcol a férfiért és az asszony ellen. Elég megbolondítania néhány hasonszőrű fiatal lánykát, akik egyszer csak boszorkányvád alatt találják magukat, és rákapva a sötét hatalom ízére, az ördöggel cimborálással vádolnak meg a faluban boldog-boldogtalant. Jönnek a hivatalos szervek, elsőként a helyi pap, Hegedűs D. Géza, aki kedéllyel és elragadó színészi élvezettel játszik, majd a központból kiküldött ellenőr, Hale, aki Hevér Gábor alakításában inkább megélhetési ügyésznek látszik, mint meggyőződésesnek. (Amikor a Vígszínház – amely ebben az évadában sorra veszi elő régebbi darabjait – a A salemi boszorkányokat adta 1998-ban Rudolf Péter rendezésében, akkor Alföldi Róbert fanatizmusból építette fel a tiszteletes figuráját, miáltal nagyobb volt a megrendülése.)
Proctornét, ahogy 2008-ban Pécsen, úgy most is Herczeg Adrienn játssza tisztán, sallangtalanul. Alkati keménységével eleve felkiáltójel egy vádló mondat végén, amitől a férje könnyen szorulhat papucs szerepbe. Talán ebből adódott, hogy Stohl András a puszta bűntudatra építi Proctor alakját. Az egész első részt egyetlen, megkeményített arckifejezéssel csinálja végig. No, talán még egy fél vonást mutat, amikor Mary Warrent vallomásra buzdítja, csippentve a szemével, a szájával pedig némán azt susogva: jól van. A második felvonásban, a börtönben más emberként kerül elő, megkínzottan, meggyötörten, s ekkor a színész minden megnyilvánulását kulisszahasogatónak látom.
Istenítélet, Vígszínház (Fotó/Forrás: Gergely Bea)
Mary Warren szerepében Péter Kata az önvédelmi színészet magasiskoláját mutatja be. Mozgásból, rezdülésekből, hallgatásokból, ijedelmekből, figyelemből összeállít egy teljes, körüljárható, plasztikus figurát. Ez a lány, akinek természetesen eleme az egyszerűség és az aggodalom, minden pillanatban megvan. Akkor is, amikor a sarokban gubbaszt és senki nem figyel rá.
A második felvonás alatt ráérősen eltűnődöm a darab dramaturgiájának kérdésein. Vajon ha a szakszerűségre ügyelő vádhatóság emberei azt meg tudták állapítani, hogy Proctorné várandós, akkor azt miért nem vizsgálták, hogy Abigail érintetlen-e? Vagy: ha a vizsgálóbizottság képes ügyelni arra, hogy Proctorné kihallgatásakor az asszonyt a férjétől elkülönítsék, akkor a különös dolgokat látó lányokat miért nem szeparálják el egymástól, hogy a vallomásaikat egybevethessék? Egyáltalán: Fesztbaum Béla bírója milyen indíttatásból dolgozik ilyen kérlelhetetlen buzgalommal ezen az ügyön? Elhiszi a hisztériát, vagy politikai okokból ragaszkodik a hatalom döntéseihez? Miért nem próbálja menteni, ami menthető? Miért pont az eddig bornírtnak, ostobának és makacsnak mutatkozó Parris tiszteletes látja meg az ítélkezésük társadalmi veszélyességét?
Istenítélet, Vígszínház (Fotó/Forrás: Gergely Bea)
A leginkább alapvető kérdés azonban az, hogy ha Mohácsiék 2016-ban írnák át Miller darabját, akkor ugyanúgy csinálnák-e, mint húsz évvel ezelőtt? Talán igen, talán nem. (Ha meggondolom, önmagában az, hogy Tituba, az idegen – svájci, mást jelent most, mint tíz évvel ezelőtt.) Meglehet, a ma született Istenítélet nem ugyanarról szólna, mint a régi. Elképzelhető, hogy nem is a nép készséges manipulálódása lenne benne érdekes. Hanem például a hit kérdése. Nem teológiailag, hanem olyan értelemben, hogy ki mit hisz el és kinek. Erről beszélek. Nem lehet minden évtizedben ugyanabba A salemi boszorkányokba lépni.
hírlevél
