- Mit jelent számodra a Páger Antal-színészdíj, a Páger szellemi örökségéhez való hűség?

- Egy ilyen múlandó szakmában, mint a miénk egy-egy színházi estét homályosan megőrizhet a nézői emlékezet, de hogy igazán milyen is volt, azt senki nem tudja pontosan. A filmjeink megőrzik pillanatainkat, de pár évtized múlva már mosolyogni valóan avíttasak lehetnek. Különösen fontos számomra, hogy az egyik legnagyobb színészünkről elnevezett díjat kaptam. Hálás vagyok az örökösöknek, Makó városának, hogy ápolják, életben tartják Téni bácsi emlékét. Egyébként néztem egy fiatalkori filmjét, elképesztően modernül játszott, egészen más stílusban, hanghordozásban, mint a többiek. Diplomásként két tévéfilmben, de csak egy-egy rövid jelenet erejéig forgattam vele. Jellemző volt rá, hogy a szerep megformálásán kívül hihetetlen profizmussal figyelt arra, hogy milyen kameraállásból veszik fel a jelenetet. Talán annyi a párhuzam köztünk, hogy bennem is van egy ilyen igény. A díj maga Páger Antal gyűrűjének a másolata. Ritkán hordok ékszereket, de elhatároztam, hogy kitüntetett pillanatokban ezt a gyűrűt viselni fogom.

- Néhány éve Mariát alakítottad a Nyáron, este fél tizenegykor című előadásban. Milyen érzés volt a monodráma műfajában újra találkozni ezzel a történettel?

- Mindössze négy előadást játszottunk a Trafóban, és fájva engedtük el a darabot. Már akkor felmerült az ötlet, hogy Maria egyedül is elmondhatná a történetet, hiszen minden szereplő a hozzá való viszonyulásban jelenik meg. Amikor Vidnyánszky Attila megkérdezett, hogy volna-e kedvem valamit előadni a Nemzeti új játszóhelyén, a Bajor Gizi Szalonban, rögtön ez ugrott be. Amúgy nem szeretek egyedül játszani, de egy ilyenfajta feltárulkozásra, amit ez a szerep igényel, alkalmas egy ilyen meghitt közeg, amikor egy nő személyén keresztül kell megérteni, milyen a házassága, a férje, a gyerekei, mit rontott el. Örömmel vettem, hogy újra együtt dolgozhattam Vörös Róbert rendezővel, aki az előző öt éves igazgatói ciklus után elment a Nemzetiből. Annak szintén örülök, hogy Zsótér Sándor is rendezni fog a Nemzetiben, csak azt sajnálom, hogy nem szerepelek az előadásban. 

- Hogyan látod, idővel feloldódtak a konfliktusok a Nemzeti körül?

- Sok szempontból szerencsétlen és nehéz volt az igazgatóváltás, nem könnyű új életet kezdeni. Társulatépítés terén hasonlóan fontos volt a közös munka Purcaretéval az Ahogy tetszikben, mint annak idején Valló Péterrel a III. Richárdban. Hiszem, hogy minden konfliktus rendezhető a közös munka által. Lehet, hogy a büfében nem beszélgetünk egymással, mert nagyon másként gondolkodunk a világról, de a próbateremben vagy a színpadon csak az számít, hogy a produkció a lehető legjobb legyen. A színház abból a szempontból is varázslatos hely, hogy a közös cél felülírja a nézeteltéréseket.

- Mennyire tekintesz várakozással Dulcinea szerepére, ami lényegében az első komolyabb munkád lesz Vidnyánszkyval?

- A Johanna a máglyánban már némi ízelítőt kaptam Vidnyánszky munkamódszeréből. Nagyon erős költői színházat csinál. A hagyományos értelemben vett hosszasan elemző próbafolyamatnál fontosabb számára, hogy lehetőséget adjon a színésznek arra, hogy a személyes jelenlétével megtöltse a figurát. Reviczky Gábor Don Quijotéja mellett érdekesnek találom, hogy én fogom Dulcineát játszani.

- Érdekes egybeesésnek tűnik, a második olyan szerepedre készülsz  A szív hídjai után az Augusztus Oklahomában esetében, amit  Meryl Streep vitt sikerre a filmvásznon.

- Büszke és boldog vagyok emiatt. Imádom Meryl Streeepet, egyszerűen odavagyok érte. Még nem láttam vele az Augusztus Oklahomábant, de elhatároztam, hogy nem is nézem meg a bemutató előtt.  

- A szív hídjai Francescája amolyan feltöltő szerep egy szenvedélyes kései szerelemről, ezzel szemben az Augusztus Oklahomában Violetje inkább energiavámpír szerepnek tűnik. Mi vonzott ebben a lestrapált, boldogtalan sorsú nőben?

- Nagyon szeretek olyan szerepet játszani, ami után nem tudok rögtön levetkőzni az öltözőben, hanem lassan kell összeszedni magam. Violet sokszínű, nagy energiákat igénylő szerep. Ő a történet középpontja, motorja. A felszínen egy beteg nő, aki nyugtatókat szed, egy régóta tönkrement házasságban vegetál, a férje iszik, a gyerekei felnőttek. De elég izgalmas feladat megkeresni az okokat, hogy vajon miért jutott idáig.

- Ritkán vállalsz vidéki vendégszerepléseket. A kaposvári felkérés mennyiben szól a társulatnak, a rendezőnek, a partnereknek?

- Kiváló az előadás szereposztása. Takács Kati alakítja a testvéremet, akivel nagyon szerettem játszani az Új Színházban. A férjemet alakító Kovács Zsoltot óriási színésznek tartom. Színpadon az Ibusárban játszottunk együtt Novák Eszter rendezésében. Emlékszem, minden előadáson potyogtak a könnyeim Zsolt monológja alatt. Mészáros Sárát pályakezdő színészként láttam utoljára, most örömmel tapasztalom, hogy érett, jelentős színész lett belőle. A rendezővel, Guelmino Sándorral utoljára dramaturgként találkoztam, amikor Mácsai Pál meghívott vendégnek a Jelenetek egy kivégzésből című rendezésére. Szeretem az új impulzusokat, az utazási fáradalmakat leszámítva, sokat adunk és kapunk egymástól kölcsönösen.

- A szakmában eltöltött évekkel, tapasztalatokkal egyenes arányban odafigyelsz arra, hogy mit adsz át a fiatal színészeknek?

- Pályakezdőként sokat kaptam az idősebb kollégáimtól figyelemben, támogatásban, köztük Margitai Ágitól, Koós Olgától, Törőcsik Maritól, Máhté Erzsitől. Kutya kötelességemnek tartom visszaadni ugyanezt a fiatal kollégáknak. Nekünk még több lehetőségünk volt a megmutatkozásra, hiszen diplomás színészekkel készültek tévéjátékok, rádiójátékok, filmeket forgattunk. Mára drámaian lecsökkentek a lehetőségek. Megszakad a szívem, hogy a nézők nem ismerik azokat a hihetetlenül tehetséges fiatal színészeket, akikkel itt vagy ott találkozom, együtt játszom.

- Bizonyára tapasztalsz olyasmit, hogy a tehetségednél, a kisugárzásodnál fogva tartanak tőled a pályakezdő kollégák.

- Mindig azt szeretném sugározni feléjük, hogy a színpadon, próba közben vagy előadás alatt egyenrangú felek vagyunk. Munkában nincs különbség közöttünk.

- A tanítással hogyan állsz?

- Volt már szó róla. Hívtak például workshopokat tartani, de nem vállaltam el. Nem érzem magam jó pedagógusnak, mert rendkívül szeleburdi ember vagyok. Lehetséges, hogy volna bennem ilyen vágy, de akkor háttérbe kellene szorítanom az aktív pályafutásomat. Úgy érzem, hogy ha az ember kézbe veszi fiatal emberek sorsát, akkor nem lehet őket magukra hagyni, folyamatosan jelen kell lenni az életükben. Nagyon értékelem Novák Esztert, aki sajnos kevesebbet rendez, mint régebben, viszont remek pedagógus, bármivel fordulhatnak hozzá a tanítványai. Ezt a fajta jelenlétet csak akkor tudnám megengedni magamnak, ha befejeztem a pályámat, és onnantól kezdve csak pedagógus vagyok.