Szlovákiában nőttél fel, magyar ajkú családban. A színház szeretete hogy kezdődött?
Valójában a szereplés már nagyon kicsi korom óta jelen volt az életemben. Nem egész hat évesen kezdtem el foglalkozni a néptánccal a Csali Néptáncegyüttesben, ahol az egész családom is táncolt. Folyamatos fellépések, utazások országok között, versenyek. Egyszer különdíjat is kaptam szóló néptáncversenyen, Komáromban. Az iskolában harmadikos korom óta jártam szavaló és prózamondó versenyekre, kisebb-nagyobb sikerrel, ami aztán a középiskolában kezdett el kibontakozni, amikor eljutottunk a Tompa Mihály Vers- és prózamondó verseny országos fordulójára, megzenésített vers kategóriában, két iskolatársammal, Renczés Balázzsal és Horváth Mátyással.
Majd harmadik osztályban ért a megtiszteltetés, amikor
én is alapító tagja lehettem az iskolánk első színjátszó körének, a VISZTA-nak (Vicces Iparisták Színtársulata), a tanárunkkal, Kiss Péntek Józseffel karöltve, aki a Komáromi Jókai Színház igazgatója volt a kétezres évek elején.
Eddig a pillanatig igazából eszembe sem jutott, hogy komolyabban kellene ezzel foglalkozni, de ő rábeszélt, hogy próbáljam meg, és felkészített a felvételire.
Amikor az ember megfogalmazza az álmait, vagy túlontúl merész, vagy alábecsüli magát. Te hogyan képzelted magadat tíz évvel ezelőtt?
Tíz évvel ezelőtt nagyon mély vízbe ugrottam fejest, ipari szakközépiskolában végeztem villanyszerelő és informatikusként, majd Budapestre jöttem végül színészetet tanulni. Ha csak ezt nézzük, azt hiszem, a merészség fogalmát valamilyen szinten kimerítettem, de nem bántam meg. Természetesen, a családom támogatása nélkül ez nem is mehetett volna, és ez rengeteg erőt adott.
Azért, visszagondolva, rózsaszín ködben éltem, amivel fiatalon, úgy gondom, nincs is baj, mivel ez ad erőt a céljaink eléréséhez. Aztán, hogy a továbbiakban mi és hogy alakul, azt meg részben az élet úgyis alakítja.
Természetesen, nagyra törő terveim voltak, hogy majd híres sztár leszek, de ha ez egyelőre nem is sikerült, mégis úgy érzem, hogy jó helyen vagyok.
Persze, mindig feszegetem a határaimat, hát még másokét.
Miért épp Pestet és Gór Nagy Mária tanodáját választottad?
Tanulás szempontjából gyerekkorom óta mindig is Budapest volt a cél, úgyhogy ez nem volt kérdés, csak a tartalom. Végül Kiss Péntek József indított el a budapesti utamon, és ő ajánlotta nekem Gór Nagy Mária Színitanodáját, ahova végül, nagy örömömre, felvettek.
Brunczlik Péter (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / József Attila Színház)
Hogy jött a kellékezés?
Az iskola után nem igazán sikerült elhelyezkednem, így az első cél az volt, hogy Pesten maradjak. A kereskedelemben kezdtem el dolgozni, persze mellette igyekeztem karban tartani magam.
Majd egy szép napon láttam a hirdetést, hogy a József Attila Színház kellékest keres. Gondoltam, legalább közel leszek a „tűzhöz”. Jelentkeztem, és reménykedtem, hogy sikerül bejutnom. Bevallom, annyi előnyöm azért volt, hogy a műszaki munkatársak közül pár embert már ismertem, mivel korábban volt lehetőségem játszani a színházban, a Szegény gazdagokban.
Szalontai Gabriella volt akkor a kelléktár vezetője, ő tartotta az interjút helyettesével, Szucskó Noémivel, akivel szintén ismertük már egymást az iskolából. Ekkor már túl voltam pár állásinterjún más cégeknél, de bevallom, Gabi nagyon megizzasztott, természetesen csakis a jó értelemben. Rengeteget kérdezett, amire igyekeztem magabiztosan válaszolni. Úgy néz ki, sikerült, mert pár nap múlva kaptam a hívást, hogy engem választottak új kellékesüknek.
Kívülállóként igazi nyertes vagy, hisz kellékesként és színészként is dolgozol. Hogyan osztod meg a figyelmed a két feladat között?
Áldás és átok egyszerre. Na, jó vicceltem, nagyon élvezem mind a két részét.
Szerintem, most már nem is tudnék másképp csinálni egy előadást,
biztos unalmas lenne. Az elmúlt pár darabra visszagondolva, talán a Macskafogó volt számomra a legnagyobb kihívás ezen a téren, mert ott még a rengeteg öltözést is be kellett iktatni az egyéb teendők közé. Természetesen, a kellékesi feladat mindig előbbre való, mert az előadás nem állhat le, egy egérfarok meg, ha véletlenül lemarad, azt jó eséllyel talán nem is veszik észre.
A Macskafogónál nekem az segített, hogy közös szcenáriumot, forgatókönyvet írtam az öltözésekhez és a kellékesi feladataimhoz a szövegkönyv alapján. Eleinte sokszor ránéztem a gyorsöltözéseknél, de az ötödik előadás után már nem is volt szükségem rá, úgy csináltam mindent, mintha egy betanult koreográfia lenne. Most már saját magammal versenyzek, hogy előadásról előadásra egyre gyorsabb legyek, és több időm legyen felkészülni a színpadra lépés előtt.
A kellékes elég szerteágazó feladatot végez; a tárgyak „vadászatát”, megalkotását, vagy az ötletelést szereted a hivatásodban?
Előfordul, hogy a rendezők felteszik a 10 millió forintos kérdést, hogy amit kitalált, az megoldható-e. Természetesen, elsősorban megpróbáljuk kivitelezni, nem nagyképűségből, de a legtöbbször sikerül.
Az egyik legnagyobb kihívás számomra a Sörgyári capriccio egyik jelenete volt, a hurkatöltés. Két hétig próbálgattuk, hogy mi lenne a legtökéletesebb megoldás. Volt, hogy pirospaprikás főtt rizst töltöttünk harisnyába, művért használtunk a véreshurkához, de ezeket végül elvetettük a ruhák épsége érdeképen. A harisnya először, mint műbél, jónak bizonyult, de a textilanyag, amit választottunk tölteléknek, sajnos tapadt, így megnehezítette a színészek dolgát. A végső megoldás a műbél és a polár pléd volt, amit apró darabokra vágtunk.
Sokszor észre sem vesszük, hogy munka közben milyen gyorsan telik az idő,
a műsütemények faragása, a raktár rendbetétele, leltározás közben is mindig jól szórakozunk, beszélgetünk, jobban megismerjük egymást, kiderülnek kínos titkok, és azt hiszem, hogy ez az az összetartó dolog, ami miatt nem cserélnék senkivel.
Milyennek képzeled az életed tíz év múlva?
Az elmúlt időszak megtanított arra, hogy ennyire nem tekintek előre, az itt és mostból próbálom kihozni a legtöbbet. Természetesen, vannak terveim, de az maradjon most az én titkom.
Fejléckép: Brunczlik Péter (Kállai-Tóth Anett / József Attila Színház)
Támogatott tartalom.
hírlevél
