Harmadszorra rendezel a Rózsavölgyi Szalonban. Mit jelent neked az itt folyó munka, a tér?

Nagyon érdekes itt dolgozni, mind a három próbafolyamat hihetetlenül jó hangulatú volt. Egyszer Pál Andrást megkérdeztem, ő miért jön ide játszani, és azt válaszolta, a játszás öröme miatt, és szerintem ez általában igaz mindenkire, hogy valamiféle örömforrás miatt jönnek a Rózsavölgyibe. Itt talán nem a véres önmegvalósításról és a karrierépítés mérföldköveinek fáradságos megalapozásáról szól a munka, hanem a játékról, és mindehhez társul egy adag alkotói szabadság is. És persze van benne valami kellemes, otthonos is. Az egész hely légköre ilyen, nemcsak a nézőtéren, hanem a kulisszák mögött is.

A legtöbben filmrendezőként ismernek, mi az, amit a filmes látásmódból a színpadon sem hagysz el?

Mivel az Albert és Charlie előadásában az egyik főszereplőnk Chaplin, adódott, hogy valamennyire beemelem a némafilmes korszakot, az előadásban több helyen van vetítés. A szövegben szerepel a vetítőgép fényénél táncoló porszemek és a részecskemozgások közötti kapcsolat, nyilván ebből is következett, hogy a filmes formanyelv itt egészen természetes módon lehet jelen. A fény mindig kiemelten fontos számomra, nagyon szeretek fényekkel hangulatokat teremteni, ez talán egy filmes vonás. Emellett szeretem, ha a színészek természetesen játszanak, és ahogy a filmnél, úgy a színpad esetében is az egységes játékmódot kedvelem. Minden filmemnél több hetet, a Liza, a rókatündér esetében egy egész hónapot próbáltunk a színészekkel, hogy mindenki egységesen játsszon. Engem nézőként is kizökkent, ha valaki másként van jelen. Régebben türelmetlen voltam a színházi folyamatoknál, mindent egyben akarok látni, ahogy egy forgatáson, viszont a színház másként épül, ott minden kelléket, jelmezt ki kell gyakorolni, meg kell tanulni. Ami viszont a színház esetében izgalmas, hogy

Ujj Mészáros Károly, Epres Attila, Nagy Dóra és Pál András az Albert és Charlie olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Visszatérve az Albert és Charlie-ra: könnyített terep vagy nehezített pálya, hogy Magyarországon először te rendezted meg a darabot?

Nem feltétlenül nehéz, mert nem szokásom utánanézni annak, kik és hogyan dolgozták föl azt az anyagot, amivel feladatom van. Még akkor sem állnék hozzá másképp, ha egy klasszikus szövegről lenne szó. Ebből a szempontból a „színházi neveletlenségem” nagyon nagy szabadságot ad, mert nem egy színháztörténeti lexikonhoz képest csinálok valamit, hanem olyasmit hozok létre, amit az adott anyag kikényszerít. Egyébként ez a második kortárs francia darab, amit rendeztem, az első a Hamis hang volt. Ezek szinte csak dialógusra épülő darabok, ahol az, hogy a szereplők mennyire szofisztikáltan fogalmaznak, beszélnek, fontosabbnak tűnik, mint a drámai szerkezet. A Hamis hang és az Albert és Charlie szövegkönyvébe is bele kellett nyúlni.

Mi változott az eredetihez képest?

Sok időt töltöttem azzal, hogy bonmot-kat kutattam a neten Einsteintől és Chaplintől. Karácsony Ágitól (a Rózsavölgyi Szalon sajtófőnöke – a szerk.) is kaptam egy csokorral ezekből. Ezek szellemesebbnél szellemesebbek, érdekesek, sőt aktuálisak is, jócskán pakolgattam belőlük a szövegbe, miközben rengeteget húztunk is az eredetiből a színészekkel együtt. Einstein kapcsán nemcsak a fontos megszólalások jöttek velem szembe, hanem a világegyetem szerkezetével, egyes jelenségeivel foglalkozó tartalmak is. Ezekből is dolgoztam, például az eredeti darabnak nem része a relativitás elméletének lényegét bemutató, zseblámpás kis játék, de úgy gondoltam,

Ujj Mészáros Károly (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Epres Attila valóban Einsteinnek néz ki az előadásban, Pál Andrást viszont nem formáltad Chaplinné, ami valahol érthető, hiszen Chaplin kapcsán szinte általános tapasztalat, hogy a védjegyévé váló csavargó karaktere nélkül sokszor felismerhetetlen. Miért döntöttél így?

Nem ragaszkodtam Chaplin külsejének megjelenítéséhez, András esetében már csak a szakálla miatt sem akartam ráerőltetni egy ilyen átváltozást. Inkább betettünk egy plusz betétet az előadás elején, amikor Helene, Einstein titkárnője mintegy a nézők közül választja ki a Chaplint játszó embert, ezzel megágyazunk annak, hogy a színész nem fog úgy kinézni, mint ahogy a közönség képzeletében Chaplin él. És természetesen az is igaz, hogy egy idő után el tudjuk hinni Andrásnak, hogy ő az, akit megformál.

Azt gondolnánk, művész és tudós karaktere nagyon különböző. Felfedeztél Albert Einstein és Charlie Chaplin között valami hasonlóságot akár a darab, akár a személyes kutatásaid során?

Mindketten valamilyen szinten polihisztorok voltak, és fontos volt számukra a zene. Chaplin saját maga komponált zenét a filmjeihez, Einstein nem tartotta magát zeneszerzőnek, de egészen kiválóan hegedült. Az is tudható, hogy Einstein nagyon vizuális alkat volt, lehet, hogy nem feltétlenül a filmek érdekelték, hanem a vetítőgép fényénél táncoló porszemek vagy éppen a pipafüst fodrozódásai, de a lényeg, hogy mindig valami komoly vizuális látomás mentén gondolkodott természettudományos összefüggéseken. Elhangzik az előadásban, hogy Einstein agyát feldarabolták, és megvizsgálták, az viszont nem, hogy kiderült: a jobb és bal agyfélteket összekapcsoló kérgestest kifejezetten vastag volt Einsteinnél, ezáltal sokkalta gyorsabb kommunikációt folytatott „a reál és a humán oldala”. Einstein legalább annyira kreatív és játékos lehetett, mint Chaplin, aki szinte tudományos aprólékossággal dolgozta ki a mozdulatait, arcjátékát, a filmjeit, és hihetetlenül pontosan ismerte az emberi természetet.

Sok olyan mondat hangzik el az előadásban, amely nagyon aktuálisnak hat, mintha a 20. század szólna a jelenkorhoz: szó esik a szabad gondolkodást elnyomó oktatásról, az esztelen cenzúráról is. Számodra mi volt a legnagyobb felismerés?

1938-ban játszódik az első jelenet, aztán 1947-ben és 1952-ben a további kettő, a helyszín mindig a New Jersey-i Princeton Egyetem, Einstein dolgozószobája. Szó esik a náci Németországról mint brutális elnyomó rendszerről, de később érződik az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság miatti szorongató légkör. A két világ párhuzamba állítása nagyon érdekes számomra. Ma is van valami ehhez hasonló globális értékválság, gondoljunk csak a közelgő amerikai választásokra vagy akár hazánkra.

Pál András, Nagy Dóra, Ujj Mészáros Károly és Epres Attila (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

A Rózsavölgyi Szalon előadásaiban nem először kerül elő az atombomba feltalálásának története, manapság igencsak divatos téma. Az Albert és Charlie-ban is kérdőre vonja Chaplin Einsteint miatta, felelős a tudomány az emberiség jövőjéért, vagy csak annyira, mint amennyire „a köveket összeütő ősember az égő Reichstagért”?

Erről a felelősségről szólt a Gyerekek című előadás is, de itt is fontos téma. Manapság fúziós reaktorral kísérletezünk, ami állítólag majd megoldja az emberiség energiaproblémáit, de ki tudja, mennyire veszélyes. De mondhatnám Csernobilt vagy Fukusimát, ahol még mindig ott vannak a tengervízzel elárasztott, szivárgó, leolvadt fűtőelemek. És állítólag a fukusimai szennyezés már tényszerűen kimutatható a kaliforniai hamburgerek húspogácsáiban. Az ember nagyon sok mindennel játszik, aminek nem feltétlenül látja át a következményeit. Szinte bármilyen tudományos felfedezés kapcsán tudunk arról beszélni, hogy a legjobb szándék mellett is el lehet érni, hogy valamiből Pandora szelencéje legyen. Jelenleg a mesterséges intelligencia miatt kongatják sokan a vészharangot, és a civilizáció végét vizionálják, hiszen félelmetes, hogy valami az embernél ezerszer gyorsabban hoz létre valami emberihez megtévesztésig hasonlót. Itt muszáj megemlítenem, hogy az Albert és Charlie végén egy olyan kisfilm pereg le, amelyet a mesterséges intelligencia segítségével hoztam létre. Sokáig ódzkodtam az MI-től, de az élet úgy hozta, hogy elkezdtem megismerkedni vele. Miként az Európa Kiadó énekli – „a jövő itt van, és sose lesz vége”.

Fejléckép: Ujj Mészáros Károly (fotó/forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)