Ha a Rába Roland rendezte Utolsó egy játék lenne, akkor egy flippernek tudnám elképzelni. Bedobjuk a pénzt, a kar meghúzásával a játék elindul, és ha jók a reflexeink, van lehetőségünk az irányításra, de a golyót alapvetően a kiszámíthatatlanság viszi, és tartja játékban addig, ameddig. Az előadás drámai alapanyaga a golyó, a képzeletbeli karok és falak feliratain vámpír- és zombifilmek meg zombifilm-paródiák címei mellett ott állna az Öldöklő angyal, a Jelenések könyve, villogó "morálfilozófia" felirat, néhány, az aktuálpolitiából ismert lózung, megannyi általános társadalmi probléma és egyéni para. Hol ide, hol oda lökődik a történet. Van, hogy már azt hisszük, nincs tovább, aztán megint lendületet kap. Máskor elképedve nézzük, hogy innen még mindig van tovább. Megint máskor pedig - ellentétben az igazi flipperrel - azt érezzük, hogy kezdjen már el működni a nehézségi erő.
Mert a műfajkeveredés önmagában nem jelent problémát, sőt: működnek ellenpontként (a rettegésből röhögésbe átcsapva) vagy épp pontos párhuzamként (a bulvárlapok szövegeinek tartalmi és megírottsági színvonala a pártüzenetek leegyszerűsítésével azonos). A hely - az áldott-átkozott hipermarket -, a helyzet - a kinti katasztrófa, a bent uralomra törő, azt átvevő zombik -, a karakterek - bulvárlapok ún. híreit olvasó biztonsági őr, unottabbnál unottabb alkalmazottak, közülük az egyik amúgy drogdíler, hozzá jár egy ügyfél, egy felső középosztálybeli öltönyös figura, aztán van még egy szerelmes pár, ahol a szintén tehetős férfi irgalmatlan pénzeket költ siket barátnője színésznői álmaira, meg még egy majdnem pár, szintén az üzleti világból, tele mindenféle komplexussal saját magukról, de leginkább a másikról és a kapcsolatról úgy általában - egyszerre hozzák a nézőt orientálni tudó kliséket és ígérik az egyéni látásmód eredetiségét. Ezzel szemben minden műfaj, karakter, a színház falain túlról érkező és oda mutató utalás az érdektelenségig a felszínen marad. Mert bár ebben a fogyasztásra épülő, média uralta színpadi világban ráismerhetünk a bennünket körülvevő valóságra, mégis az az érzésem, hogy a valóságban ennél több a dimenzió.
Röhögünk a művéren, a zombimozgáson - Rodriguez vagy Tarantino szintén jól érezné magát -, de ezzel szemben mégsem lesz súlya a menekülésnek, pontosabban a menekülés módjának. Annak, hogy a kibírhatatlan a nyomásnak csak akkor lehet ellenállni, ha az ember nem hallja a hangokat, a behódolástól való megmenekülés egyetlen módja a siketség. És ha az ember nem úgy születik, mint a siket lány, csak a tudatos megsüketülés a megoldás a túlélésre. Hogy ez az öncsonkítás-metafora mennyi reményt hordoz magában, eldöntheti mindenki maga.
Ugyanígy nem válik zsigerivé az élmény a Valóság szobában sem, a PLACCC keretében, az egykori Csepel Művek egyik gyárcsarnokában létrehozott színházi eseményben, ami a nézőt résztvevővé téve szintén a diktatúrák túlélési stratégiáját keresi. Egyáltalán nem fekete-fehér az alaphelyzet: az elnyomás alól felszabadított fővárosban a felszabadító fegyveres csapatok lehetőséget adnak arra, hogy eldöntsük, a Független Budapest Állam lakóivá akarunk-e válni, és vice versa, ők eldöntik, akarják-e, hogy mi ennek a társadalomnak tagjai lehetünk-e.
Terepszínű egyenruhába öltözött vezetőnk beviszi kis csoportunkat a csarnokba, ahol vörös zászlók az állam jelével, szép nagy fekete autók állnak, a hangszórókból pedig üvöltenek a direktívák, a miheztartás szabályai. Egy külön szobában felveszik külön-külön az adatainkat, lefényképeznek. Az itteni két szereplő kegyetlen undorral, gépiesen csinál mindent, ők a tökéletes rendszerkiszolgáló archetípusai. Maszkos fegyveresek irányítanak, a hangerő miatt alig érteni, merre tovább. A következő állomást a csarnok emeletén irodák előtti csoportos várakozás előzi meg. (Közben azon gondolkodom, hogy vajon kellett-e minden egyes csarnokhoz ennyi iroda.) Félhomály van, a lakossági figyelmeztetés itt sem szűnik. Az irodában egy lámpa fényénél zajlik a vizsgáztatás. Látszólag egyszerűek a kérdések, és tapasztaljuk, hogy ezekre rendkívül leegyszerűsítő válaszok születhetnek - kb. a szemet szemért, fogat fogért elv mentén -, ugyanakkor épp ezek azok a kérdések, amikre csípőből nem lehet válaszolni. Képes lennék-e elmenni a végsőkig a szeretteimért? Mi az, hogy a végsőkig? Mi a konkrét helyzet? Joga van-e egy csoportnak az elvei mentén kiállni? Milyen eszközzel? Bármilyennel? És akkor igaza van az ISIS-nek? Van-e szüksége egy csoportnak vezetőre? Békés eszközökkel el lehet-e érni a rendszer változását? (A színházi keretek között egyoldalú a beszélgetés, de felteszem, ugyanilyen egyoldalú lenne egy ilyen típusú helyzetben a valóság keretei között is.)
Kapok egy útlevelet, azzal tovább a következő állomásra, ahol ismét kis csoportban érkezünk, és önvédelmi gyakorlatokat tanítanak. Innen az utolsó helyszínre kísérnek, ahol először némi gondolkodási időt kapva önállóan összeírhatjuk az általunk elképzelt ideális állam ismérveit, majd ezt már csoportosan vitathatjuk meg egy műveleti szobában. Az asztalon Budapest térképe műanyag katonákkal, a falakon képek és feljegyzések, beszélgetőpartnerünk - mert itt valóban kétoldalú a kommunikáció - Iványos Ambrus, aki bemutatkozik. Mosolyogva biztosít bennünket arról, hogy a minden javaslatunkat figyelembe veszik az új Budapest kereteinek kialakításakor, és ez egy valódi konzultáció, ne legyenek kételyeink. Pedig azok vannak, meg is fogalmazzuk azokat. A hangulat amúgy teljesen jó és kellemes. Biztonságban vagyunk. Néha behallik a helikopterhang, harczaj, mögöttünk símaszkos, fegyveres ember áll. Vége a beszélgetésnek, az "előadásnak", lemegyünk a sötét lépcsőn, felszállunk a hévre.
Budapest pedig éli mindennapi életét. Ami szinte ilyen. És nem tudom eldönteni, hogy ezért, tehát a hétköznapi apátia miatt nem érint meg Radnai Márk és Iványos Ambrus Valóság szobája, vagy azért, mert igazából nem provokál, sok a lötyögő idő, és hiányzik belőle a tét, az a pont, ahol résztvevőként felelősséget kell éreznem döntéseimért, magamért és a közösségért.
hírlevél
