Drága Jurij Petrovics,
én nem értettem, hogy Te mit akarsz velem. Nem voltam pedig hülye, csak talán túl fiatal és nagyon tapasztalatlan. Meg egy másik nyelv, egy másfajta gondolkodás rabja. Akkor mi (most már jól tudom) egy realistább, naturálisabb, pszichológiai dolgokon keresztül kifejező, néha jó, néha rossz, konzervatívabb színházat csináltunk, azt is tanultuk. Sztanyiszlavszkij "emlőin" nevelkedtünk, hallottunk ugyan valamit harangozni Meyerholdról, és persze láttunk már Brechtet jól játszani (A szecsuáni jólélek - Giorgo Strehler), láttuk Brooktól a Szentivánéjit, láttuk a Stúdió K-t Fodor Tamással, de a te avantgárd (ma úgy mondanánk: alternatív), politikai paraboládat nem értettük mégse. Forradalmian új volt nekünk, világszínház: nem értettük. Többes számban mondom, mert voltak a társulatunkban nagyok, akikre fölnéztem, és ők se értették - persze, voltak, akik meg igen!
1977-et írtunk, én csodálkozó boldogsággal vettem a hírt, hogy engem választottál Raszkolnyikov szerepére a Bűn és bűnhődésben. Mint később kiderült, azért, mert - így mondtad: "Ő, az, akin látom, hogyan gondolkodik". Talán ez volt a szerencsém, és egyben a vesztem is? Túlgondolkodtam én ezeket a próbákat? Az istennek se akartam elhinni, hogy nem egy - ahogy Dosztojevszkij írja - égőszemű, sápadt, csöndes, szép fiatalembert akarsz, aki nyugtalanul sétál a nagy orosz éjszakában, lelkiismeretfurdalással, hogy megölte az öreg uzsorásnőt; nem, te egy fasisztoid gyilkos önigazoló, vad monológjával kezdtél, hogy nem hetekig keresgélő, lelkiző próbákat csinálsz példánnyal a kézben, mint Ádám Ottó a Madáchban, nem, te az első rendelkező próbán kész fényekkel, zenével, ordíttattál engem, hogy hangszalag-gyulladásom lett rögtön; hogy te nem a történetet akarod igazán elmesélni, hanem diktátor-ellenes, politikai "plakátszínházat" csinálsz (egyszerűsítek persze) Sztálin ellen, Hitler ellen, főképp pedig Brezsnyev ellen; nem értettem!
Nem hittem el, szokatlan volt, nehéz volt, idegen volt, ráadásul a nyelv is, a fordítás... (pedig Elbert János szép szövege volt), de azért mikor előjátszottad nekem az első mondatot oroszul, talán te is hallottad, hogy a sok mássalhangzótok hogy fröcsköl, üvölt, harap, milyen erős a mi magánhangzókkal teli, hosszabb, lágyabb magyar szavainkhoz képest; mindegy, ezt nekem kellett megoldani, valahogy meg is oldottam. Mert az előadás végül, azt hiszem, nagyon erős lett, csak jó sok veszekedés, értetlenség, szereplőcserék, nagy "színházi belehalások" árán.
Most meg már értem. Jó, hatvanhat éves vagyok, Te most mentél el 97 évesen, és csak bánom, hogy Neked végül is sose mondtam el, hogy én annyit, mint tőled, talán nem tanultam senkitől. Jó, valamit hoztam otthonról, velem született humoromat, apámtól-anyámtól irodalom- és színházimádatot, csavaros észjárást, praktikus gondolkodást, angolos műveltséget a főiskoláról, Várkonyitól, Vámos tanár úrtól szentimentalizmus-ellenességet, elemzőkészséget stb. De igazán dolgozni, beszélni, a lelket kinyitni, "odaadni magamat" valaminek, a terhelést bírni, a rendezőben bízni, erősnek lenni és hatni, keményen, odamondóan hatni, átélten vad színházi eszközöket használni, zsigerből játszani, üvölteni és sírni - szóval amire a színház való (is való) - ezeket tőled tanultam! Nem tudtam életedben megköszönni, most megköszönöm.
Egyébként Darvas Iván azt mondta nekem a próbák úgy kétharmadánál: "Nézd, ha más nem is, annyi előnyöd mindenképpen lesz ebből a játékból, hogy ennél nehezebb feladatot soha az életben nem kell majd színházban megoldanod." Igaza volt, most így öregedve megállapíthatom: tényleg ez volt a legnehezebb! De az nem jött be belőle, hogy "ha más nem is". Más is volt. Amiket fentebb említettem, amit el akartam mondani.
Köszönöm, hogy ismerhettelek!
Nyugodj békében!
Kern András
hírlevél
