„Vagy hosszútávon halunk meg, vagy gyorsan” – végleg befejezi munkáját a Kultúrbrigád

A Kultúrbrigád közleménye

„Kedves Nézőink, Barátaink!

Röviden: Tavasszal befejezzük. Nem fogunk színházat csinálni. Nem fogjuk játszani az előadásainkat. Sok minden vezetett ide. Fájdalom és szomorúság van bennünk, de nem tudtunk másképpen dönteni. Mindent köszönünk nektek!

Aki a hosszabb változatra kíváncsi, annak meg is indokoljuk, miért jutottunk erre. Nagy reményekkel indultunk neki az új évadnak, tele szándékkal és ötlettel, de a mai helyzetben nem tehetünk úgy, mintha lenne biztos jövőkép, mintha lenne biztos talaj alattunk, mintha normális versenyhelyzetben lennénk, mintha nem lejtene a pálya brutálisan mások felé. Mintha nem valamilyen nagy egzisztenciális válság közepén lennénk.

Mi is emberek vagyunk, itt élünk, látjuk, hogy ami az általános drágulás előtt belefért, az most nem fér bele, mert nem keresünk még csak megközelítőleg sem annyival többet, mint amennyivel többe kerül az életünk. Ezért sincs lehetőség további jegyáremelésre, sőt, így is egyre többen és többen szorulnak ki abból a közösségből, amely megengedheti magának, hogy színházba járjon. Mi mindenkinek csinálunk színházat, nem is akarjuk tovább emelni a jegyek árát. Nem normális, hogy hozzánk ennyivel drágább járni, mint sok más helyre, miközben a valódi (tehát nem a hivatalos, hanem a mindennapokban, a boltban megjelenő) infláció miatt még drágábbnak kéne lennie, de már ez is csak nehezen vagy ritkábban megfizethető.

Egy színház, aminek nincs bemutatója, valójában múzeum. De mi nem akarunk az lenni. A színház élő, impulzív, jelen idejű művészet, nem válhat skanzenné, márpedig a jelenlegi helyzetben új előadást (ami a szándékaink újrafogalmazását, a jelenre történő valódi reagálást jelentené) nem tudunk létrehozni. Vagy hosszútávon halunk meg, vagy gyorsan – más lehetőség nincs. Akkor legyünk túl rajta.

Igen, a hosszú évek óta tartó kivéreztetés előbb-utóbb elvégzi a dolgát. És nem csak magunkról beszélünk: azt látjuk, hogy a kivéreztetés társadalmi szinten zajlik, ami kihat az élet minden területére – nézőkre, művészekre, háttérdolgozókra, ránk mindannyiunkra.

El kell fogadnunk, hogy erre a kabátra nem tudunk gombot varrni. És az igazat megvallva torkig vagyunk az áldozatszereppel. Torkig vagyunk az erőpolitikával, elegünk van az alsóbbrendű állampolgárság érzéséből, tele van a tökünk a magyarázkodással, a folytonos kifeszítettség-érzéssel, a túlélési kísérletekkel. Nem akarunk újra és újra pénzt kérni tőletek, képtelenség rátok testálni a fenntartásunk felelősségét. A színház jó esetben szabad játék a színpad és a nézőtér között, és amikor ilyen, a világ legcsodálatosabb dolga. Szerintünk vagy szabadon érdemes játszani – vagy sehogy. A folyamatos prés, stressz és nyomás pedig éppen a szabad játék lényegét veszi el.

Tavaszig játszunk még, nemcsak mert szerződések kötnek minket, hanem mert morálisan is úgy gondoljuk, mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy partnereink, kollégáink és művészeink ne egyik pillanatról a másikra kerüljenek teljesen új helyzetbe, és hogy együtt el tudjunk köszönni a számunkra nagyon fontos előadásoktól.

Tehát a következő hónapokban, de legkésőbb tavasszal fogjuk utoljára játszani ezeket az előadásokat: Az Őrült Nők Ketrece, Isteni végjáték, Igenis, miniszterelnök úr!, Holt költők társasága, 12 dühös ember, Egy, kettő, három, Mefisztó, Az öldöklés istene, A félelem megeszi a lelket, Varázsnagymama, Holtverseny, A bogyósgyümölcskertész fia, Anya csak egy van és Nézz le!. Már nem vesszük elő, tehát elbúcsúzni már nem fogunk tudni tőlük: Hannibál tanár úr, A trianoni csata.

Járjatok független színházba, amíg még lesznek ilyenek. »Éljetek! Éljetek és ne féljetek. Szeressetek. Legyetek boldogok, legyetek nyitottak, legyetek szabadok! Maestro, zenét!«”