A Madách Színházban ma is látható egy emblematikus kép Tolnay Klári és Pécsi Sándor kettőséről az 1962-es A vágy villamosából, egy olyan korszakból, amikor amerikai drámák még nemigen futottak itthon. Azóta a darab színházaink örökzöldjévé vált, és érzelmességére az idők során érzelgősség is tapadt. A Radnóti Vágyvillamosának azonban már a címe sejteti, hogy ez az előadás sűrítettebb, szikárabb lesz annál, mint látni szoktuk - például a Radnóti szomszédságában, a Tivoliban, túl a 250. előadáson. Zsótér Sándor és Ambrus Mária díszlettervező újrafordították a szöveget, a finoman dekadens köd elszállt, és lényegre törő, néhol ironikus humorú szövegfolyam született, amely a kopogós, monológszerű párbeszédek zakatolásával fokozza a feszültséget.

Vágyvillamos - Kováts Adél

Meghatározhatatlan, hol vagyunk: a New Orleans-i elysiumi mezőknél vagy a pesti Nagymező utcában, miért magyart tanít Blanche, és miért a Nők Lapja árát kéri a pénzbeszedő fiú. Nem csak a referenciák keveredése hökkent meg, hanem az is, ahogyan a kinn és benn bizonytalanságával játszik az előadás. A helyszín elveszíti a szerző instrukciója szerinti "feslett báját": a Zsótér-rendezés rögtön a hétköznapokból vett, mégis szürreális és rideg díszlettel hat. Egy lepusztult bérház udvarát látjuk, a fémkorlátok és rozsdás lépcsők azonban belső tereket is kijelölnek, a szereplők pedig többnyire az ablakon keresztül közlekednek, klímadobozokon lépkedve. Blanche alapállapota is ez a se kinn-se benn: ahogy megérkezik, a homályos üveg mögött látjuk is meg nem is. Torz módon érzékelik őt a többiek, de ő is torzítva látja a külvilágot. Mintha az ő fejébe látnánk bele, az ő megbillent mentális egyensúlya vetülne ki a tárgyi környezetre.

A négy főszereplő drámája és egymáshoz való viszonya még inkább kidomborodik a hangsúlytalan karakterek redukálása által. Wéber Kata temperamentumos Eunice, rajta kívül Martin Márta bukkan fel színes fantáziaképek mexikói asszonyaként, illetve Formán Bálint a megnyíló falon át érkező pénzbeszedőként. Blanche szerepe ezúttal jelentősen eltolódott a hidegebb színek, negatívabb tartományok felé: Kováts Adél a kifinomultság és a közönségesség között egyensúlyozva, a végletekig megkeseredetten kéri számon és ítéli el a környezetét. Megtörten izzik, uralja a teret karcos kérlelhetetlenségével, míg végül ernyedten a korlátra dőlve hagyja, hogy porig alázzák. Jelmezbáli ruhájában, drót ékszereivel felékesítve a szánalmas, hazug giccs megtestesítőjeként semmisül meg. Stanley (Csányi Sándor) már a megismerkedésükkor olyan testhelyzetben áll Blanche mögé, hogy jelezhesse, az ő fölénye a nyers erejében rejlik. Petrik Andrea markáns a dacos, de még inkább ragaszkodó, önérvényesítésre képtelen Stella szerepében. A Madách-beli érzelmes képpel ellentétben az előadás egyik legjellemzőbb mozzanata, amikor Schneider Zoltán mackósan kedves Mitche egy pillanat alatt válik primitíven fenyegetővé: frusztrációjától hajtva, bátortalan ölelés helyett a nadrágjában nyúlkálva kéri számon Blanche hazugságait.

A legkevésbé sem andalító, inkább zaklatott zongoraszólamokkal szabdalt, néhol abszurdhoz közelítő szituációk és a jéghideg képek nem ringatnak látszatkatarzisba. Sőt az előadás képes magát kívülről szemlélni. Blanche monológjában ugyanis elhangzik a kérdés: többet nyújt ez az este annál, hogy adtunk egyet a kultúrának? S tényleg...