A Godot fedőnevű, pontosan be nem azonosítható valakire vagy valamire várakozás kétnapos, vagy ha úgy tetszik, végtelen hosszúságú minimáltörténete olyan keret, amit egy adott korszak adott nézője az alkotókkal együtt kell, hogy kitöltsön. Ezt megteheti a saját egyéni életére és/vagy tágabb közösségére gondolva, ezért a szokásosnál is nagyobb szórást mutathat, hogy kinek miről szól vagy miről nem szól az így megszülető előadás. Különösen igaz lehet ez egy olyan országban, ahol úgy élünk egymás mellett, mintha nem is ugyanabban, hanem más-más valóságokban léteznénk. Így nem meglepő, hogy a mellettem ülők elmentek a szünetben, a mögöttem ülők zseniálisnak minősítették az előadást, míg egy idősebb párt a szünetben arról hallottam vitatkozni, hogy megvárják vagy se a második felvonást, mert az egyikük frissnek és izgalmasnak találta, a másikuk viszont nem tudott mit kezdeni vele.

Pedig az előadás nem aktuálizál direkt módon, csak néhány, a nézőtér felé intézett félmondat jelzi, hogy  nem járunk messze az itt és mosttól. Mégis, a szöveg és a helyzetek folyamatosan ráolvasódnak napi tapasztalatainkra, legyen szó a csavargóélethez tartozó megveretésekről, a hatalomhoz való viszonyról akár a hatalmon lévők, akár a nekik kiszolgáltatottak oldaláról, és persze a változást, változtatást másoktól váró, a saját felelősséget elhárító életstratégiákról.     

A színpadkép - Khell Csörsz munkája - a maga poétikus kietlenségével hat: a tér közepén lévő, kopár, fehér, kör alakú szigeten mindössze egy szélcsavarta, csenevész fa és egy törött óriásrugó "él meg", ennyi jelzi a természetes és a teremtett környezet pusztulását. De még ez a fa is annyira törékeny és vékonyka, hogy komolyan vehetetlen maga a felvetés is, hogy arra bárki is felakaszthassa magát.  Ennél is hangsúlyosabb, hogy ez  a sziget -  amely behatárolja a két főszereplő világát, hiszen ők sosem lépnek le róla - mozog. Mintha úszna, hánykolódna a tengeren. Vagy mintha egy imbolygó kisbolygó kietlen tája lenne. Ez utóbbi képzetet erősíti a felvonásvégi estéken megjelenő óriási hold is. A folyamatos mozgás miatt senki lába alatt sincs biztos talaj, ahogy keze ügyében sem biztos kapaszkodó. Ez a mozgás azon túl, hogy a bizonytalanságérzetet teszi az előadás egyik meghatározó jellemzőjévé, dinamikát visz a látványba, és befolyásolja a színészek "talajfogását" is, hiszen öntudatlanul is máshogy működünk, ha a talpon maradáshoz fizikai erőfeszítés is szükséges. Különösen szembetűnő ez abban a jelenetben, amelyben Lucky (Keresztes Tamás) a végsőkig elcsigázottan egyensúlyoz a sziget szélén, kezében bőrönddel, kosárral, nyakán a saját maga által feszesre húzott hurokkal, és félő, hogy a billegő sziget leveti magáról vagy ő veti le magát onnan.

Keresztes Tamást a kizsigerelt, megalázott, állathoz is méltatlan sorban tartott, a lázadásról már nem is álmodó kisember szerepében még nézni sem egyszerű, annyira plasztikus és annyira szívszorító. Kulka János Pozzo-ja az első felvonásban - már ahogy ostorát lengetve "bekocsizik" a színpadra - egy nárcisztikus pozőr, aki a saját hatalmát a világ és a dolgok természetes és egyetlen lehetséges elrendeződéseként éli meg. Annál nagyobb a kontraszt a második felvonásban felbukkanó, a szeme világával hatalmát is elvesztett, másokra szoruló esendő emberrel. Ami a két főszereplőt illeti, felmerülhet a kérdés: vajon ha Beckett ma írja meg a darabot, és nem 1948-ban, akkor is két ember várakozna együtt, vagy csak egyetlen, magányos alak? Kocsis Gergely és Elek Ferenc (Vladimir és Estragon) kettősében minden különbözőségük ellenére ott van az egymást feltételező egység, az egymást kiegészítő két bohóctípus, de anélkül, hogy túlságosan elmozdulnának ebbe az irányba. Inkább életközeli csavargók ők,  olyanok, akikbe bármelyik pillanatban belebotolhatnánk akár a Ferenciek terén is.

Ahogy a kitűnő színészi alakításokra, úgy magára az egész előadásra is igaz: nem akarja talpáról a feje tetejére állítani a drámáról bennünk élő képet, inkább a részletek kimunkálásával, és néhány összetevő kiemelésével ad teret annak, hogy azt összeolvassuk az életünkkel. Az összbenyomás az állandósult bizonytalanságé. Egy lepusztult, időtlen világé, amelyben nincs helye az értelmes cselekvésnek, és amelyben ezzel a bizonytalansággal csak a meddő várakozást tudják szembeállítani. Meg néhány zöld levelet a csenevész fácskán a második felvonásban, és pár így is-úgy is értelmezhető mondatot a záróképben az elindulni vagy tovább várni dilemmájáról, közvetlenül az előtt, hogy a kép újra éjszakára váltana.

Hazafelé menet a lezárt Párizsi udvar egyik kapualjában fiatal, hajléktalan férfi fekszik, előtte eladásra kitett könyv: Vakáció a halott utcában. Onnan jövünk. Ott vagyunk.