- Miért éppen Holt lelkek?
- Nagyon szeretem Gogolt és azt gondolom, rendkívül fontos szerző. Valamit tud, ami körül mi zaklatottan kapiskálunk csak. Mindent ráfogunk Magyarország jelenlegi politikai állapotaira, minden bajt oda vezetünk vissza. Gogol nagyon szerencsés helyzetben volt: egy hangot nem mondhatott volna a politikai rendszerről, mert másnap azonnal felakasztották volna. És rájött, hogy lehet, hogy nem is a politikai rendszerrel van a baj, lehet, hogy magukkal az emberekkel, és ezt szívhez szólóan, komikusan és mégis fájdalmasan mutatta meg.
Nem hiszem, hogy van még ember az irodalomtörténetben, aki ábrázolni tudta a saját népének ilyen elképesztően infernális alakjait, amilyenek mi mindnyájan vagyunk. Azt gondolom, hogy ha nekünk valamire szükségünk van ma Magyarországon, az pontosan egy ilyen tragikomikus szembenézés önmagunkkal: kik vagyunk, mivé változtatott minket az élet, amit éltünk. Hasonló célok vezettek az utolsó orosz munkákban, a Farkasok és bárányokban és az Alkonyban is; egyfajta kritikai hang megtalálása, amit - nagy örömmel tapasztaltam - a mi közönségünk nagyon jól fogadott. Utóbbi éveim egyik legünnepibb pillanata az, hogy egy Iszaak Babel szöveget több mint harminc előadáson keresztül teltházzal néztek Budapesten 2011-ben. Ezek azok a pillanatai az én színi pályámnak, amik erőt adnak ahhoz, hogy másnap is felkeljen az ember és tovább csinálja.
- Hogyan lett a regényből színdarab?
- A másik szerző, akinek igazán nagy szerelmese vagyok, az Bulgakov. Neki van egy Holt lelkek-átirata. Ezen kezdtünk el gondolkozni Morcsányi Gézával, hogy hogyan legyen nekünk ebből egy példányunk, ami valahogy a Radnóti Színház koordináta-rendszereihez, méreteihez, társulatához igazodik.
- Sok mindenről le kellett mondani a regényhez képest?
- Bulgakov rendesen, realistán hömpölygeti a történetet, nincs narrátor és emiatt elvész az, ami a regényben szerintem a legjobb: a szerző hangja. Valójában egy nagyon mély érzésű humor vagy irónia vagy szatirikus él, ami a felszínen nem mutat semmit abból a pokoli gúnyból, amivel az egész társadalmat és annak tagjait kezeli, de ahogy haladunk előre, az ember egyre jobban belesüllyed ebbe a féktelen, gúnyos megvetésbe, amivel a szerző saját honfitársait nézi. Ez aztán odáig fokozódott, hogy ő maga gyomorfekélyben, vallási tébolyban pusztult el nagyon fiatalon az út szélén. Dosztojevszkij nagyon szépen írja róla, hogy addig nevetett, amíg egyszerűen már nem volt min nevetni, és akkor megőrült és meghalt. És ezt a folyamatot is próbálom belerendezni, mert lassan már mind így vagyunk ezzel. Emiatt lesz egy narrátor, aki a szerző hangján szólal meg.
- Van aktualitása?
- Ez egy örökérvényű remekmű. Ugyanúgy olvassák San Franciscóban, Párizsban, Budapesten és Tokióban, és nem azért, mert olyan érdekesek még a 19. századi oroszok - senkit nem érdekelnek. Mindenkit mindig a saját élethelyzete érdekel. És valami ebben a műben rezonál a mára. Az emberi természetnek ezekről az egészen sötét bugyrairól valami nagy igazság van benne. A szerző valami alapvető, a teremtéssel huzakodó teremtésbe kezdett. Gogolnak, hiába volt mélyen hívő ember, nem az volt az alapvetése, ami a másik Teremtőnek, hogy "látá Isten, hogy jó". Látá Gogol, hogy rossz. És ha sikerülne egy picit megkacagtatni az embereket úgy, hogy azért ne legyen felszínes és hézagos, akkor egy nagyon kicsit mégis sikerült tenni valamit a rossz ellen.