Ebben az évadban ünnepli negyvenedik születésnapját a Katona József Színház. Ebből a jubileumi alkalomból indult el „40 év – 4 felvonásban” című interjúsorozatunk, amelyben művészekkel idézzük fel az elmúlt évtizedeket. Az első interjúnkban három korszakos rendezővel, Székely Gáborral, Zsámbéki Gáborral és Ascher Tamással ültünk le, a második részben pedig Pelsőczy Réka és Vajdai Vilmos mesélt nekünk. A harmadik beszélgetésben Jordán Adéllal és Mészáros Bélával beszélgettünk a kétezres évek első évtizedének Katona József Színházáról.
Elsőnek a Stellába ugrottam be – idézi fel első szerepeit Mészáros Béla –, amit Lukáts Andor, majd a Távoli vidékbe, amit Máté Gábor rendezett. Nagyon szerettem Dosztojevszkij Félkegyelműjét (Az idióta címmel ment – a szerk.), amiben egy tüdőbeteg fiút, Ippolitot játszottam, és a szerep kedvéért lefogytam 78 kilóra. Láttam fotót magamról, elképesztő, hogy néztem ki akkoriban!
Osztálytársak voltatok a főiskolán. Amikor végeztetek, Béla rögtön a Katonába került, míg Adélt először az egri színház szerződtette. Majd három év múlva, egyik volt osztálytársatok, Szandtner Anna helyére hívták át őt is a Katonába. Adél, rosszul esett, hogy nem azonnal ide kerültél főiskola után?
Jordán Adél: Szerettem volna idejönni, és fájt, hogy nem hívtak, de értettem, miért így történt. Anna nagyon szorgalmas volt, mindent megtett azért, hogy ide kerüljön. Én viszont az utolsó harmad-negyedévben nem olyan energiákkal dolgoztam, mint korábban.
Utólag látod, mi volt az oka?
JA: Lehet, hogy a munkáról elvette a fókuszt egy párkapcsolat, erre hajlamos is vagyok. Úgy éreztem, joggal történt, hogy nem hívtak a Katonába, de utólag azt gondolom, jobb nem is történhetett volna velem, mert így az egri színházhoz kerültem. A My Fair Lady volt a szerepálmom, amit azonnal meg is kaptam.
Egerben megtanultam, hogyan kell bánni az energiákkal, és színészként újra magamra találtam. Már megerősödve kerültem ide, a Katonába.
Legendásan összetartó osztályba jártatok, nektek – és Máté Gábornak – köszönhetjük az AlkalMáté Truppos előadásokat. A főiskola befejezése mennyire szakított el titeket egymástól?
Mészáros Béla: Teljesen, főleg az első években. Akkoriban rengeteget dolgoztunk.
JA: Igen. De azért nagyon együtt maradtunk. Néztük egymást, meg sokat buliztunk. És a nyarak megmaradtak az AlkalMátés előadásoknak, amik biztos pontnak számítottak.
Jordán Adél és Mészáros Béla (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Segített a beilleszkedésedben, hogy Béla már társulati tagként itt volt a Katonában?
JA: Amikor idekerültem, nagyon jó volt belekapaszkodni, vagy csak ránézni. Tudtam, hogy van köztünk egy különleges kapcsolódás.
MB: Igen, mi nagyon jól ismerjük egymást.
JA: Azt is éreztem, talán könnyebben befogadnak, ha Bélához csapódom. Nagyon jó fej volt, azonnal nyújtotta a kezét. De szerencsére gyorsan megtaláltam itt a helyem.
Hány szerepbe kellett beugranod?
JA: Nagyon sokba! Az Ascher Tamás rendezte Ivanov volt a legfőbb mindezek között, de a Hétköznapi őrületek is csodálatos volt, ott Bertalan Ági szerepébe kellett beállnom, aki egy nálam érettebb színésznő, izgultam is, sikerülni fog-e. Gothár Péter rendezte, nagyon szerettem.
Rögtön úgy éreztem, ők a családom.
Beugrásoknál mennyire tud tiétek lenni a szerep, vagy miben más ez a folyamat, mint amikor rendesen végig tudtok menni a próbaidőszakon?
MB: Ahhoz hasonlítanám, mint amikor egy mérkőzés még nem dőlt el. Tizenegyeseket kell rúgni, és te vagy a kapus. Ha kivéded, király vagy, de ha nem, az sem probléma. Kicsit ilyen ez, és mivel beugrasz, nem lehet tiéd a szerep.
Ha csak valahogy megcsinálod, akkor is azt mondják, tök jó, ha viszont jól megoldod, akkor fantasztikus, hogy ki tudtad belőle hozni, amit kell.
JA: Olyan is van, amikor beugrani sokkal könnyebb, mert már a szövegkönyvből vagy az előadásról készült videóból látod, mi az, amiben részt kell venned. Nem a nulláról indulsz, mert körülötted mindenki sokkal jobban tudja a dolgát. Ha pontos vagy és jól tudsz koncentrálni, nagyon hamar bele lehet találni a szerepbe.
Jordán Adél (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Adél, te Lázár Kati és Jordán Tamás lányaként szó szerint beleszülettél a színházba, ez a közeg a kezdetektől természetes volt neked, ellentétben a többi, „kívülről érkezett” kollégáddal. Okozott ez bármikor bármilyen konfliktust, törést benned?
JA: Csak mostanában, úgy harmincöt-negyven éves korom között, amikor rájöttem, hogy a többiek mind egy külső életből jönnek, és azt kell elsajátítaniuk, hogy a színházon belül miként viselkedjenek. Mindenki fölveszi a manírjait, mert ezen a pályán szükséges, hogy legyen védőbástyánk.
Sokkal jobban szem előtt vagyunk, mint a más hivatást űzők, így aztán ki is tesszük magunkat az ítéleteknek, amiktől mi is ugyanúgy tartunk, mint bárki más.
Muszáj védeni magunkat, és mindenki, aki kívülről jön, megtanulja ezt. Magamon azt vettem észre, hogy nekem innen kell kifele mennem. Rájönni, hogyan közlekedjem vagy beszéljek. Megerőltetni magam, hogy más is érdekeljen, mint a színház. Ez még sokszor most is nehezen megy.
A jóga segített benne?
JA: Nagyon sokat, és a kutyák meg a természet ugyancsak. Minden, ami egy kicsit megszabadít attól a tehertől, amibe tulajdonképpen beleszülettem.
A főiskolán volt benned bármiféle bizonyítási kényszer, vagy az egészet végig könnyedén, játékosan fogtad föl?
JA: Szerencsére van egy nagyon jó tulajdonságom: kiskoromban – így hívom ezt a korszakomat – elképesztően könnyedén tettem bele magam helyzetekbe. Nem féltem attól, ki mit gondol, és engem nagyon szépen figyeltek. Tudták, kik a szüleim, de nagyon hamar saját jogon szerettek meg olyannak, amilyen vagyok.
Jordán Adél és Mészáros Béla (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Az Ascher Tamás rendezte, rengeteg díjjal elismert Ivanovnak 2004-ben volt a bemutatója, és mindketten játszottatok benne, Adélnak ez is egy beugrás volt, Szása szerepébe. A nyolc évig futó előadásról szóló kritikákban többek között azt emelték ki, hogy a produkcióban résztvevő színészek együttese olyan, mint egy nagyzenekar, amiben minden egyes hangszer finom összhangban játszik. Nehezebb volt egy ennyire komplexen összehangolt produkcióba beugranod?
JA: Még Egerben dolgoztam, amikor megnéztem az Ivanovot, és utána fölmentem a büfébe találkozni a többiekkel. Épp megbeszélés volt, addig meghúzódtam a sarokban, és úgy éreztem, istenem, de szeretném, ha Ascher nekem is mondana instrukciókat! Annyira tiszta vágyaim voltak, semmi negatív érzés nem volt bennem! Nem irigyeltem Annától a szerepét, csak arra gondoltam, hogy ezt én is nagyon szeretném.
Hiszek a tiszta érzések teremtő erejében,
majd egyszer csak meg is történt: bekerültem az előadásba. De nagy nyomás volt rajtam, együtt játszani Szirtes Ágival, Csoma Judittal, Bezerédi Zoltánnal, Máté Gáborral, Fekete Ernővel.
MB: És Mészáros Bélával.
JA: Béla volt ott is a kapaszkodóm. Lehet, ezt nem is tudja.
MB: Tényleg nem!
Mészáros Béla (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
JA: Pedig jó volt odamenni hozzá vagy csak poénkodni, az mindig lazított rajtam egy kicsit. Visszatérve arra, milyen volt beugrani az Ivanovba, ha az ember érti a rendszert, amit a rendező felállít, ha tud benne létezni, akkor ő is a zenekar tagja lesz. Játssza a kottát, hozzárakja a lelkét, és a dolog működik. Ascher ebben nagy mester. Az Apák és fiúkban (Turgenyev regényéből színpadra adaptált, jelenleg is futó előadás – a szerk.) is tudjuk, hogy
bizonyos rezdülések, mint egy pillangó-effektus, eljuthatnak akár egy nagy kiborulásig.
Az összes színész érzékeli, és szervesen mozognak, játszanak a térben. Ez nagyon működött az Ivanov esetében is.
MB: Nekem az Ivanovban kis feladatom volt, az egyik vendéget alakítottam. Szerettem a darabot, de azt is éreztem, jó lett volna eljátszani Nagy Ervin (Borkin, az ispán – a szerk.) szerepét. Örültem, hogy körbejártuk az előadással a világot, de nekem ott szinte semmit nem kellett csinálnom.
JA: Ez jó is, meg nem is. Úgy mész ki két hétre New Yorkba, Bogotába vagy Sydneybe, hogy nincs rajtad teher, tulajdonképpen nyaralsz. Viszont az is jó érzés, hogy dolgozol, mint az állat, mindenhol szeretik az előadást, és tomboló sikere van.
MB: Amikor Bogotában játszottuk, elhívtak minket egy buliba. Menet közben Nagy Ervinnel együtt üvöltöztünk és ugráltunk a buszon, énekeltük a hangszóróból áradó dél-amerikai dallamokat. A várost keleten hegyek határolják. Elvittek minket egy 3500 méter magas hegyhez, ahol volt egy hatalmas hangár, fönn játszott a harminc tagú zenekar és több száz, hatvan-hetven-nyolcvan éves ember, akik őrületesen ropták. Ezt látva nem mertünk csatlakozni a táncolókhoz, de ők biztattak minket. Végül Adéllal ketten beálltunk, mondták is, milyen jók vagyunk.
Jordán Adél és Mészáros Béla (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
JA: Azt tudni kell, hogy Bélával mi már a főiskolán is nagyon jó táncos párost alkottunk.
MB: Igen, és csodálatos élmény volt, hogy úristen, itt táncolunk, tízezer kilométerre Magyarországtól! Volt, hogy alig játszottunk itthon, mert az előadásokkal hetekre elutaztunk. Ez még a gazdasági válság előtt volt, 2005 és 2009 között. Bogota, Düsseldorf, Porto, Dublin, Franciaország, Finnország, elképesztő helyeken léptünk fel!
Mindenhol ugyanúgy értették a színházi nyelvet?
JA: Az Ivanov közép-kelet-európai báját nagyon értékelték és szerették nyugaton. Hogyha egy előadás világhírű, valami bukéja kell, hogy legyen, amitől egyrészt működik, másrészt kicsit speciális vagy kuriózum nekik.
MB: Főleg egy dél-amerikainak!
Arrafele intenzívebbek voltak a nézői reakciók?
MB: Volt, hogy hangoskodtak, Ascher le is csapta őket.
Mészáros Béla (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
JA: Ascher mindenkit fegyelmez, ő erről híres. Ott is, egy összecsavart műsorfüzettel bárkit fejbevágott. Még jó, hogy nem lőtték le!
MB: Az is csodálatos volt, hogy Bogotában találkoztam egy lánnyal, akinek az volt az álma, hogy egyszer eljusson Prágába. Kafka volt az egyik kedvence.
Ez tényleg szép. Sokat utaztatok egy másik nagy sikerű, rengeteg díjjal elismert előadással is, Bodó Viktor LEDARÁLNAKELTŰNTEM-jével, ami Kafka A per című művének adaptációja, és 2005-ben volt a bemutatója.
JA: Annak is színházújító hatása volt. Új forma volt, a realitás és a képzelet határán mozgott. Ha valamiről éppen azt hitted, az a valóság, az előadás azonnal elemelt egy teljesen másikba.
MB: Szokták mondani, hogy egy színész a pályája során úgy négy-öt szerepet tud álmodni magának, amikor a rendezés, a színészek, a szöveg mind jól összeáll. Tomi (Keresztes Tamás – a szerk.) volt az előadás főszereplője, de mindenki elképesztő energiákkal vett részt benne. Én is azt éreztem, ez életem egyik meghatározó darabja. Külföldi vendégszereplésen volt, hogy Viktor százhuszonhárom darab-változtatást talált ki – Rajkai Zoli összeszámolta –, egyetlen lejáró próba alatt. Gyakran betett valami újat, ami éppen kapcsolódott az adott városhoz.
Takátsy Péter, Lengyel Ferenc, Mészáros Béla és Dankó István a LEDARÁLNAKELTŰNTEM című előadásban (Fotó/Forrás: Varga Imre / Katona József Színház)
Gondolom, már a próbaidőszakotok is intenzív volt.
MB: Három nappal a bemutató előtt még nem volt kész a második rész. Akkor kezdtem el hinni Viktorban, hogy úgy meg tud változtatni valamit pár nap alatt, hogy az el is készüljön a premierre.
Képes annyira hinni a színészben, és úgy tudja magával húzni a többi embert, hogy egyszerűen hiszel benne.
Mi a módszere?
MB: Például a szégyenérzet levetkőzése. Azt mondja, nem jó, csináld meg még egyszer, de valami új mozgás, új hang legyen benne! Ne így, ez megint a saját hangod, csináld újra! Voltak olyan gyakorlatok is, hogy gyere át, menj előre, menj vissza – ezt ismételte, folyamatosan. Hogy eljuss addig, amíg mindent ki nem szuszakolsz magadból.
JA: Viktornál valóban nagyon fontos a szégyenérzet levetkőzése és a maximális játékvágy. Hogy nagyon nyitott légy. Nekem ez nem is megy annyira, mint a fiúknak. Annyira ügyesen csinálták, olyan bátran és szabadon! És akkor egyszer csak valamibe beletalál az ember – és működik.
Ez is egy beugrásod volt.
MB: Mennyit is játszottál belőle?
JA: Sokat. Oda is pár év után ugrottam be.
MB: Százhatvanötöt ment, 2013-ban vettük le műsorról.
JA: Még a nagyszínpadra is átkerült.
MB: Bár a Kamrában jobb volt, mert abban a szűk térben mindenki szorongatva érezte magát, hogy ebből valahogy menekülni kell.
Mészáros Béla (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Hatalmas energiákat robbantott az előadás. Milyenek voltak a nézői reakciók itthon és szerte a világban?
JA: A nézők is repültek, velünk együtt.
MB: Vendégjátéknál sokszor voltak helybeli, fiatal színészek, akik megnézték az előadást, és megőrültek, annyira tetszett nekik. Tényleg új formák voltak benne! Van egy reális darab, majd elkezdődik az őrület, és hirtelen azt érzed, mindez valósággá válik – majd mégsem. Az is elvisz egy őrületbe, aztán egy újabba – hová lehet ezt még fokozni? Volt egy lyuk a díszleten, és bizonyos jeleneteknél onnan lestük, hogyan reagál a közönség. Nemzetközi volt az egész, robbant.
Viktornak ez a hatalmas siker nem mindig jött jól, mert mindent a LEDARÁLNAKELTŰNTEM-hez hasonlítottak, annyira meghatározó volt.
Fontos, hogy mindig mindent értsetek abban a darabban, amiben éppen játszotok?
MB: Igen.
JA: Nekem is, de Viktornál előbb meg kell érteni a rendszert, és csak ahhoz képest tudsz csinálni bármit.
Jordán Adél (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Milyenek ezek a rendszerek?
JA: Tudod, mit miért csinálsz, mert mindent pontosan lekottáznak. A Ledarálnak esetében is, csak nem reális vonalvezetéssel. Az anyag sokszor játszik azzal, hogy van valami őrület. Normálisan kezdődik a jelenet, bejön valaki, majd bekúszik egy szürreális, abszurd kép. Mindenki megbolondul, majd eltűnik. Tomi egyedül marad, és akkor megértjük, hogy ez az egész az ő fejében történt. Másik példaként, Zsámbéki Gábor vagy Pintér Béla esetében mondják, hogy nagyon lerakják a cölöpöket. Pontosan tudják fejben, mit akarnak látni a színpadon, és ahhoz ragaszkodnak. De sok színész úgy érezheti, ez túlságosan korlátozza őt. Én viszont mindig azon gondolkozom, hogy az instrukciókra építve mit tudok a szerepemből kihozni.
Ha az ember beletalál a rendszerbe, akkor abból ki is lehet lépni.
Amikor csináltuk A karnevál utolsó éjszakáját, Zsámbéki azt kérte, hogy az állóképben mindenki maradjon állva. Én egy dacos lányt (Elenetta – a szerk.) játszottam, aki mindig beszól valakinek és ellen-cselekszik. S amikor elhangzott, hogy mindenki álljon egyhelyben és nézzen ugyanabba az irányba, én úgy éreztem, hogy az egészből kikopogok a cipőmmel, át a másik oldalra, és Gábor imádta! Ha az ember beletalál, működik.
A hős és a csokoládékatonának 2009-ben volt a bemutatója, ahol Raina szerepét játszottad, alakításodért Vastaps-díjat kaptál. Az előadás előtt csokoládét osztogattak a nézőknek.
JA: Ez egy romantikus mese, nem akar ennél több lenni. Nagy öröm volt játszani, és a nézők is szerették. Addig – nem beugrásként – nem kaptam ilyen nagy feladatot. Máté Gábor ajándékozott meg ezzel a lehetőséggel, és ezután már több olyan szerepet kaptam, ahol a vállamon vihettem az előadást. Ascher Tamás is nagyon sok darabban gondolt rám, és ez mérhetetlenül jó érzés. De nagyon jó volt többször is együtt dolgozni Pintér Bélával.
Jordán Adél és Kocsis Gergely A hős és a csokoládékatona című előadásban (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Katona József Színház)
Béla, neked mi volt az első, igazán fontos szereped?
MB: A Kutyakeringő 2009-ben, amit Gothár Péter rendezett. Én 2003-ban jöttem ide, és több év telt úgy el, hogy azt éreztem, nem tudom, maradjak-e vagy menjek. Kaptam szerepeket, de próbáltam mondani, hogy többet is elbírnék, és évek teltek el így. Gothárral csodálatos emlék volt ez a munka, és ott talán valami átszakadt.
Azt éreztem, már tudok fontosabb lenni, és megbíznak bennem annyira, hogy más, nagyobb szerepeket is eljátsszak.
Utána elkezdtem Dömötör Andrissal, Kovács D. Danival és Máté Gáborral dolgozni, majd Zsámbékival és Ascherral is próbáltam. Sokat forgattam, napi sorozatot meg több nagyjátékfilmet, amikben úgy éreztem, képviselek valamit, amiért szeretnek és hívnak. De eleinte több év telt úgy el, hogy már mások is rákérdeztek, miért nem látom, hogy a Katonában nem használnak annyira, amennyire kellene? Vagy nem érdekelt már annyira, vagy inkább a magánéletem foglalt le jobban, de itt ragadtam. Másért, mint amiért most itt vagyok! Már hat-hét esztendeje úgy érzem, jobb színész lettem.
Negyvenhárom vagyok, és most olyan szerepeket is el tudok játszani, amiket talán korábban is el tudtam volna, de akkor még nem látták bennem.
Öt-hat évvel ezelőtt épp arról dumáltunk Máté Gáborral, milyen szerepek várnak rám jövőre, és Ascher is ott ült mellette. Színész kollégáimra nem haragudtam, de rendezőkre igen, amikor arra gondoltam, miért nem akartak velem dolgozni, ha egyszer itt vagyok? Mondtam Aschernak, hogy Tamás, ha csinálsz egy Platonovot, te sohasem fogod úgy gondolni, hogy én vagyok Platonov, vagy az Ivanovnál sem engem fogsz látni a címszerepben. És azt felelte, valóban, neki rólam másik, egy kisebb szerep jut az eszébe. Nem azért, mert nem tart jó színésznek, csak nem olyannak, mint akikkel általában dolgozik. Akkor a dolgok végre a helyükre kerültek bennem, mert kiderült, hogy semmi baja velem. Sőt, igazából bír engem. Ascherrel már kilenc éve nem dolgoztunk együtt. Aztán jöttek ide fiatalabb rendezők, és ők használni kezdtek.
Mészáros Béla (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Milyen okok miatt vesznek le műsorról egy hosszú ideig futó, sikeres előadást?
MB: Sokszor azért, mert már jönnek új darabok, és azokat is ki kell játszani. De van, amikor az előadás már nem képes megújulni és elfárad.
JA: A Portugálnál például Pelsőczy Réka szerepe, Masni miatt.
Kapcsolódó
Szabálytalan utak szabadsága – beszélgetés Pelsőczy Rékával és Vajdai Vilmossal
Pelsőczy Réka és Vajdai Vilmos pályájuk kezdete óta, megszakítás nélkül a Katona József Színház tagjai, akiket rendezőként és színművészként is, egyaránt jegyez a szakma és a nagyközönség. A két művésszel a Katona első évtizede kapcsán beszélgettünk.
MB: Masni egy 24 éves lány. Réka mondta nekem a takarásban, amikor ez a darabban elhangzott, hogy ő valóban annyi volt, amikor ezt az előadást bemutattuk.
Csak közben eltelt húsz év.
JA: Igazából simán lehet, hogy valakit negyvennégy évesen még az apja cseszeget. De Masni egy naiv lány, akit teljesen meghülyít ez a pesti fiú, szóval
van olyan, hogy a színész kinövi a szerepet. Nagyon fájdalmas lett volna, ha Réka helyett ezt más játssza tovább.
MB: Húsz év után ez már az övé volt.
JA: Az ember már nem adja oda, vagy akkor az már nem ez a színház. Máshol lehet, hogy megy tovább a show kedvéért, de itt nem: a mi családunk ettől is család.
Mi mindent jelent még nektek a Katona?
MB: Azt a gondolkodást, szemléletet, ízlésvilágot, háttérmunkát, amiről ritkán beszélünk, de itt a műszaktól a fodrászaton át mindenki nagyon szereti, amit csinál, és fontosnak tartja, hogy igényes munkát adjon ki a keze közül. És jó beszívni az idősebb rendezők tapasztalatait is. Nagyon kellemetlenül éreztem magam az egyik előadás egy bizonyos részében. Nem tudtam róla, hogy Ascher is megnézte. Kinn ültem, amikor odajött hozzám. Tudom, mi ott a bajod, szólított meg, és elmondta négy mondatban azt, amit addig nem tudtam magamnak megfogalmazni, és hirtelen megértettem. Ez akkor és ott nagyon sokat segített. Közben meg
úgy elröpült ez a húsz év, mintha csak tíz lett volna, és úgy érzem, most már olyan jó lenne itt maradni!
Az AlkalMáté rólam szóló előadásában Péter Kata írta rólam, hogy Béla hűséges típus – amin egy pillanatra fönnakadtam, hisz’ akkor a magánéletemben össze-vissza kavarogtam –, de a gondolat így folytatódott tovább: már tizenhat éve a Katona József Színház tagja. És tényleg! Jó itt lenni, jó így kitartani.
Jordán Adél (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
JA: Apukám mondta mindig, hogy tíz évnél tovább egyik társulatban sem érdemes maradni. Úgy gondolom, a kivételek erősítik a szabályt.
Mert van, hogy nem érdemes máshova menni.
Most is jön hozzánk négy új fiatal színész, van két fiatal rendezőnk, Székely Kriszta és Tarnóczi Jakab. Mindig hoznak ide új szellemiséget. Ez alatt a majdnem húsz év alatt saját rendezőinkkel is dolgoztunk, de folyamatosan érkeznek vendégek. Olyan „kirándulásokon” veszünk részt, amiket szabadúszóként is megtehetnénk, de közben van egy védőhálónk, biztonságban vagyunk.
MB: Nem beszélve a mostani színházi helyzetről. Tudjuk, mi történik, és emiatt még inkább jó ebben a kis fészekben lenni.
JA: Most volt az éves paródia estünk, úgy hívjuk, „Január elseje”, csak most épp február 5-én tartottuk. A kollégáink készítettek paródiát az elmúlt évad darabjaiból.
MB: Egy kis fricska a rendezőkről és a színészekről is. Odaszólogatunk egymásnak, de kedvesen, szeretettel.
JA: Miközben néztem, arra gondoltam,
hálát adok, hogy ebbe a csapatba tartozhatom. Hogy olyan közegem van, akik ilyen csodálatosan tudnak reflektálni magukra, egymásra és a külvilágra.
Hetekig dolgoztak rajta, próbáltak, hogy előadják nekünk. Nagyon meghatódtam.
MB: Elek Feri az egésznek az atyja. És már mellette van Tasnádi Bence, Pálmai Anna, Dankó Pisti, Lengyel Benjamin, Tóth Zsófi, Vízi Dávid.
Jordán Adél és Mészáros Béla (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Színészileg mennyivel lettetek érettebbek az elmúlt két évtizedben?
MB: Évről-évre, főleg az utóbbi hét-nyolc esztendőben.
JA: Bélánál pont azt éreztem, hogy ha korábban nem őt választották, az azért is volt, mert nem volt még elég érett rá.
MB: Értem és egyetértek.
JA: Ő most érett be, elég nagy szerepekkel terhelik, egyre gyakrabban, és csodálatosan teljesít.
A Hedda Gablerben is elképesztően jó.
JA: Kriszta (Székely Kriszta, az előadás rendezője – a szerk.) mondta is nekem, hogy Adélkám, kösd föl a gatyád, mert Béla lejátszik, ha nem figyelsz oda! És valóban, nőket megszégyenítő érzelmekkel tölti meg a jeleneteket. Én is nagyon sokat értem, a gyerekszülés jót tett. Nagyon laza lettem. De még most is gyakorolnom kell az elengedést, az alázatot és a csöndben levést.
MB: Adél az utóbbi években olyan nővé tudott válni, aki nagyon mélyről, manír-mentesen képes fogalmazni, s ettől teljesen igazzá válik a szerepekben.
JA: A Hedda Gablerben nagyon örültem, hogy Bélával osztottak össze, mert valóban van egy közös múltunk: a főiskola. Tényleg át tudjuk érezni, milyen volt a fiatalságunk, és ahhoz képest milyen, ahogy ott ülünk együtt, a kanapén. Ha azt mondom neki, figyelj, annál a résznél majd valami mást fogok csinálni, ő azt feleli rá, jó, majd akkor figyellek és reagálok rád. Csak nyitottnak kell lennem, és úgyis mindketten arra felelünk majd, amit a másik csinál. Ez a közös alom és múlt nagyon jól működik, szeretjük is meglepni egymást. Pontosan tudjuk, mit játszunk, és azon belül már van egy nagy adag szabadság.
Fejléckép: Jordán Adél és Mészáros Béla (fotó: Gordon Eszter / Fidelio)
hírlevél
