- Az 1920-as évek népszerű szerelmi történetét összművészeti produkció kelti életre, zenével, mozgással, fény- és hangeffektusokkal, vetítésekkel, a lélek bonyolult útjait kutatva. Azt csiripelik a verebek, hogy sok konfliktus közepette zajlanak a próbák.

Lengyel Tamás: Nagyon intenzíven próbálunk, reggel is, este is, és a folyamat sűrűjében mindig akadnak véleménykülönbségek. Természetes egy próbaidőszakban, hogy bizonyos dolgokról mást gondolunk. A kérdés, hogy ezeket a gondolatokat, szándékokat mennyire tudjuk a végén összefésülni. Ezenkívül fontos a bizalom a partner és a rendező iránt. Sokan sokfélék vagyunk, kinek hamarabb, kinek később jön ez meg. Továbbá a színész a játékának valós hatását nem képes megítélni, mert nem látja magát kívülről. Esetenként mást érez, mint ami valóban történik. Ebből is adódhatnak viták, de ezek nem valódi konfliktusok, hanem az alkotás feszültségei. Szerintem egyébként normális, hogy az alapmű egy idő után elkezd visszahatni az emberre, és a belső konfliktusnak kifelé is vannak villámai.

Ullmann Mónika: Nem mindennapos, hogy együtt dolgozunk egy darabon az írójával. Jó lehetőség, hogy Garai Judit mindig ott van köztünk, és kérhetjük, hogy egy-egy mondat ne úgy vagy ne ott hangozzon el. Miközben együtt próbáljuk teljesen magunkra szabni az előadást, nyilván oda-vissza mennek a meccsek. A legnehezebb dolga Tamásnak van, mert ez tulajdonképpen egy monodráma. Nekünk az a feladatunk, hogy az állandó színpadi jelenléten túl rövid, mozaikszerű jelenetekben a lehető legintenzívebben idézzük meg azt a pillanatot, amire éppen visszaemlékszik a főszereplő. A töredékek kell, hogy utaljanak a karakterünk egészére. Mindezt úgy, hogy a tér teljesen neutrális, nincs segítségünkre forgószínpad, ahol beforognának a különböző helyszínek, és reálisan ott ülnénk mondjuk egy vonaton, egy kupéban, vagy belépnénk egy valós irodába, szobába.

- A zene és a vetítések hogyan tükrözik Egry Iván vívódását?

UM: Nyitrai László zeneszerző megkomponálta az előadás a teljes érzelmi, hangulati skáláját, Farkas Izsák pedig végig hegedűn kíséri az előadást. Nagyon átgondolt a történet, minden figurának van egy motívuma. Egy álom- vagy inkább látomásszerű világ ötvöződik színpadon a hús-vér szereplők megjelenésével.

LT: Egy előadás létrehozása olyan, mint a fényképezés: az ember kiválasztja a filmet, amire fényképezni fog, utána megcsinálja a kompozíciót, majd megnyomja az exponálógombot, de csak akkor derül ki, hogy valójában mi van a filmen, amikor előhívja. Most éppen a piros fényben hívjuk elő a fotót. Majd meglátjuk, mi jelenik meg rajta. Mindenesetre valóságos helyszínek, kellékeink nincsenek. Nincs semmi olyan, ami egy színésznek kapaszkodót jelentene. Csak egymásra támaszkodhatunk.

- A mai nézők számára mi lehet vonzó ebben a kissé avíttnak tűnő halálos szerelmi történetben?

UM: Úgy gondolom, hogy az emberek vágynak a romantikára, a szépségre, az érzelmek tiszta és szenvedélyes kifejeződésére. A Halálos tavaszban mindez megjelenik, ugyanakkor nem egy könnyed kis nyár esti darabot láthatnak. Manapság titkoljuk az érzelmeinket, a férfiak macsók a nők szinglik, ráadául büszkék arra, hogy egyedül is megy az élet. Előre félünk az érzelmeinktől, a csalódásoktól. Védjük magunkat. Ebben a darabban mindezt meg merik élni. Az, hogy ez a korszak elmúlt, nem azt jelenti, hogy a történet avitt.

LT: Mindenki erősnek, határozottnak és keménynek mutatja magát mások előtt, míg ez a férfi őszintén és nyíltan meri vállalni a gyengeségét, a totális mélyrepülését. Ez nagyon más, mint amit ma megszoktunk.

- Milyen személyes tapasztalatokból építed fel az öngyilkosságig jutó Iván karakterét?

LT: Először megvizsgálom, mit gondol és mond magáról, mit gondolnak és mondanak róla a környezetében, mik a céljai, hol tart éppen az életben, mik a vágyai. Ha ezek megvannak, megpróbálok megfelelő saját élményeket keresni, és azokat megfeleltetni a karakterrel. Szerelmes voltam már, nagyon kétségbeesett is, éreztem úgy, hogy nincs kiút. Ahogy haladunk a próbákkal, ezek az emlékek jönnek elő egyre erősebben. Magát az öngyilkosságot pedig nem mutatjuk meg. Nincs szükség rá, anélkül is tudják majd a nézők a történet végkifejletét.

- Mi a módszeretek arra, hogy egy nehéz szerep, előadás után ne maradjon bennetek a feszültség, le tudjatok ereszteni?

UM: Ebben az évadban két nagyon nehéz szerepem is volt, de a Boldogtalanokban például a negyedik felvonásban kiadhatom magamból a fájdalmat, úgyhogy - furcsa, de - az tulajdonképpen már egy megkönnyebbülés. Szerencse, hogy Füst Milán így írta meg a darabot. Feszültéség akkor maradna bennem, ha a harmadik felvonásnál véget érne.  Ha olyan szerepet játszom, amiben ilyen feloldódásra nincs lehetőség, akkor ki szoktam magamból sírni a feszültséget. Nekem beválik. Az is hasznos, ha egy darabig ott marad az ember a színházban. Volt már olyan, hogy három napig bent aludtam, mert azt érzetem, hogy nem lenne jó, ha hazamennék.

LT: Tíz évig játszottam a Radnóti Színházban a Kripli főszerepét. A darab fő karaktere, Billy, minden követ megmozgat, hogy elnyerje az imádott lány tetszését, és amikor beteljesülne a szerelem, egyszer csak kiderül, hogy nincs tovább az élet, halálos beteg. Ott nem durrant ki a feszültség. Az első három-négy hónapban előadás után fél-egy órát ültem a büfében, lazultam, aztán fokozatosan egyre kevesebbet, tíz év után pedig már nem volt szükségem erre. Meg lehet edződni. Véleményem szerint a professzionális színész az, aki a ,,tessék"-re belebújik egy karakterbe, az ,,ennyi"-nél pedig kijön belőle. Bár vannak nehezebb helyzetek, de szerintem szimpla misztikum vagy elmezavar, ha az alakítás után a karaktert nem tudja elhagyni a színész.