Londonban találkoztál először a darabbal, ott láttad a belőle készült előadást, amiről azt nyilatkoztad, hogy nem tetszett.
Szerintem nem fogalmaztam ilyen sarkosan, talán, de olyan rossz ilyen erős kijelentést tenni valamiről, amit amúgy egy értékes művészi vállalásnak gondolok, ráadásul Vicky Featherstone (a Royal Court művészeti vezetője – a szerk.) rendezte, őt meg nagyon bírom. Inkább azt mondom, hogy nem az én nyelvem, vagy stílusom, másfajta ábrázolásmód, mint amit én szeretek csinálni vagy nézni. De mégis iszonyat erősen felkeltette a kíváncsiságomat és vágyamat ennek a történetnek az elmesélésére; hogy milyen jó lenne máshogyan ráfordulni erre a sztorira, az emberek felől közelíteni, a karakterek sorsait felnagyítani, olyan látvánnyal, aminek nagy részét a színészek teremtik meg, úgy éreztem, ez a forma talán jobban szolgálná a történetet. Persze, én is érzem, érzékelem a mostanában divatba jött erőviszony változást a forma és a történet tekintetében, amit még értek is, mert persze így van: a színház hatás;
de nekem mégis az origó a történet, a változás, a jó és a rossz döntések, és a formának az én olvasatomban minden esetben ezt kell szolgálnia.
Diossi Gábor és Bata Éva (Fotó/Forrás: Czikéli Anna)
Miről szól a darab?
A darab egy birkapásztor család története, akik a semmi közepén élnek, és éppen azon a ponton vannak, amikorra mindent elvesztettek. Ebben a leglentebb lévő állapotban találkoznak egy fiúval, aki menekül valahonnan, és aki otthonra talál mellettük. Az ezzel a fiúval való találkozás segíti őket abban, hogy először meg tudják újra szeretni az otthonukat, majd végül el tudjanak búcsúzni tőle, a helytől, ami akaratlanul fogva tartja őket; ami hiába a pusztulásukat okozza, mégse tudnak tőle elszakadni. A dráma egészen különleges időkezeléssel mutatja meg a család teljes történetét, minden karakter igazságát és saját kis tragédiáját.
Miért motivál téged ez a történet?
Mostanában sokat foglalkoztat az, hogy én hogyan élem meg a magyarságomat, a ragaszkodást ahhoz a földhöz, ami a lábam alatt van. Ez a darab egyfajta alkotói szembenézés ezzel. Az öcsém elment Angliába tanulni, és irdatlan dühös vagy szomorú voltam, hogy hogy létezhet olyan helyzet, hogy a testvéremnek kétezer kilométert kell mennie ahhoz, hogy abban az oktatásban részesüljön, amit megérdemel. Közben én meg nem tudok elmozdulni innen. Nyilván a foglalkozásom valamelyest a magyar nyelvhez köt, de beszélek még két nyelvet és voltak ezek a konkrét lehetőségek, amikor
csak annyit kellett volna csinálni, hogy felülök egy repülőre és elmegyek. De nem tudtam. Nem ment.
Biztos valahol gyávaság is, jó sok gyávaság, de néha úgy gondolom, talán bátorság is maradni, megállni. És ez a darab esszenciája. Hogy mi az igazi szabadság. A mozgás vagy a mozdulatlanság. Ez a kérdés nagyon intenzíven itt mozog bennem. A fordítás alatt is éreztem már, hogy milyen gyönyörű ez a szöveg, a töredezettsége, a költőisége, a komplexitása, ami valahogy mégis az egyszerűségében rejlik, de a színészek szájából még inkább.
Bata Éva, Hajdu Péter és Baki Dániel a Rozsda próbáján (Fotó/Forrás: Czikéli Anna)
A színdarab tragikus sorsokat vonultat fel, foglalkozik a demenciával, a halállal, az öngyilkossággal, az elmagányosodással, de a szöveg textúrája teli van humorral. A simon longman-i ábrázolás beáll a Caryl Churchill, Martin McDonagh, Dennis Kelly sorba, és a kifelé tragikus történetnek minden szépsége és humora érvényesülni tud a művében.
Mesélj a címről! Miért változtattad meg?
Az eredeti cím jelentése vadászkutya. Gundog. A szó két része önmagában jelent valamit, együtt valami mást, a történethez is köze van, tök jó. Magyarul nem igazán ügyes. De mindenképp tetszett, hogy legyen két szótag, mert azt könnyű kimondani, próbatáblára kiírni, megjegyezni és a rozsda dramaturgiailag játszik fontos szerepet, egyfelől a rohadásnak, a pusztulásnak a legegyértelműbb megnyilvánulása, másfelől a rozsda mint olyan elindít egy konfliktust. A „Minden vérünk benne szárad” pedig egy mondat a darabból. Próbáltak már többen lebeszélni az „avagy”-os címekről, értem is őket meg nem is, én egyelőre szeretem ezt a „hívószó” avagy „kis költői tartalom” felállást.
Hogyan segíti a munkátokat a Staféta pályázat?
Olasz Renátóval már egyszer nyertünk a Staféta pályázaton. 2017-ben óriási fiatalos lendülettel mutattuk be a Kitagadottak című előadásunkat. Nagy öröm volt és sokat jelentett az a biztonság, hogy egyetemistaként ilyen anyagi támogatást kaptunk, mert tombolt bennünk az energia, az alkotni vágyás. Azóta én is lehiggadtam kicsit. A Rozsda már egy másfajta, megfontoltabb vállalás. Sokszor mondom, hogy
olyan történeteket szeretek elmesélni (talán csak ilyeneket érdemes), amiket, ha nem mesélek el, az fizikai fájdalmat okoz.
Horváth János Antal (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Staféta)
Ez a történet már bennem volt egy éve a pályázás előtt, már lefordítottam, és kezdtem magam köré gyűjteni az embereket. Először Baki Danival olvastattam el, még az angol szöveget, és úgy hívott fel, hogy „elolvastam, most hagytam abba a sírást, csináljuk”. Gáspár Anna a Manna Produkcióval olyan operatív hátteret adott, amivel nagyon megkönnyítette a pályázást. Másodjára megkapni a Stafétát nagy elismerés. Hálás helyzetben vagyunk stafétásokként, mert még meg sem valósult az előadás, máris van rá figyelem, csak azért, mert stafétás. Nagy boldogság most nekem megosztani ezt ezekkel az emberekkel. A Staféta megteremtett egy biztos talajt az örömmel alkotáshoz.
forrás: Jurányi Latte
hírlevél
