- A Pécsi Nemzeti Színház dívájaként ötvenkét évesen szerződött Budapestre. Mennyire viselte meg a Budapesti Kamaraszínház megszűnése?

- Nagyon fájdalmasan érintett. Korábban fel sem merült, hogy létezhet olyan, hogy egy színházat bezárnak. Az utolsó pillanatig reménykedtünk abban, hogy az önkormányzat átveszi a minisztériumtól a Kamaraszínházat. Éppen egy Piaf előadás után úgy búcsúztunk el a zenekartól, hogy pénteken találkozunk. És nem találkoztunk. Még azt sem tudtuk mondani egymásnak, hogy köszönöm, jó volt veled.  Örkény írta valahol, hogy a legtöbb, amit az egyik ember a másiknak adhat, a szolidaritás. A szakma igazából nem állt ki mellettünk.

- Közben kialakult egy szoros alkotói kapcsolat Orlai Tiborral, aki folyamatosan jobbnál- jobb feladatokkal találja meg.

- Valóban, ő volt az egyetlen biztosíték nekem. Koromnál fogva azt gondoltam, ha a pályámnak vége, akkor is teljes az életem. Orlai remek ízléssel válogat szereplőket a különböző színházakból. Azonban egy színész mégis abban szocializálódik, hogy egy társulathoz tartozik, ami szinte a második otthona. Ismerjük egymást kívül-belül, tudjuk a problémáinkat. Megszűnt ez a világ.

- Kívülről nézve jutalomjátékok sorozata a színházi élete a közel harminc éve futó Piaf-esttel, a kétszázötvenedik előadásnál tartó Hat hét, hat tánccal, Az isteni Sarah-val, A nagy négyessel, a Csókol, anyáddal, és a Rose közelgő bemutatójával. Hogyan esett az Orlai Produkció választása Sherman monodrámájára?

- A születésnapomon sokan gratuláltak az interneten, és kérdezték, hogy miért nem játszom Rose-t. Orlai Tibor szerint ez a történet soha nem veszít az aktualitásából. Egy kisember életútja mindig élő, érdekes, a gondjai, a bánatai, a kudarcai, a sikerei mindenki számára átélhetőek. A Spinoza színháza hetven férőhelyes. Ha csak egy-két néző belegondol az előadás láttán, hogy milyen sors jutott embereknek, pusztán azért, mert valakik kitalálták, hogy el kell őket pusztítani, már megérte.

- Gyakran találják meg Kurázsi mama erejű figurák, mint Rose, a vészkorszak túlélője. Milyen hasonlóságot érez vele?

- 2004-ben mutattuk be a darabot a Budapesti Kamaraszínházban. Ahogy most újratanulom a szöveget, eszembe jut, hogy emberek min mentek keresztül az életükben. Rose felől nézve az én  problémáim nem élet-halál küzdelmek, hanem kis hullámvölgyek. Nagyon kevesen tudnák annyi derűvel és humorral átélni mindazt, amit Rose átélt a huszadik században. Amikor visszagondol rá, talál benne furcsaságokat, megmosolyogni valót. Mint mondják, a lövészárok szélén is kinő a fű, a virág. Akármilyen borzalomban az élet él és élni akar. És ha valakiben van elég bölcsesség, önirónia, megbocsátás, tapintat, akkor ez sikerül is. 

- Az ország megtépázott pszichés állapota, a közbeszéd és közgondolkodás eldurvulása is égetően aktuálissá teszi ezt a drámát.

- Annyi mindent nem beszéltünk ki a huszadik század történelme folyamán, annyi feltáratlan sebet, sérülést hordozunk. És ma is csak gyűlölködünk, bántunk embereket, sokszor nem a személyes tapasztalat alapján. Szélsőségesen fogalmazunk, ha valaki nem úgy gondolkodik, mint mi, akkor ellenség. Mindenképpen tanulság, hogy nincs olyan eszme, vallás, bármi, ami miatt embereket tönkre kéne tenni.

- A hosszú hűségek sorában a Piaf-estje az önvallomásává nőtt. Emiatt képes évtizedeken át életben tartani magában Piaf varázsát?

- Sokat gondolkodtam azon, hogy mi fogott meg benne. Feltétlenül az egyszerűsége, az őszintesége, a szeretet- és elfogadás igénye. A dalai három perces kis drámák, banális történetek az álmok, a vágyak, az egyszerű háztetők Párizsáról. Piaf költő volt, a lelkében költő. Át tudta adni azt a mélységes fájdalmat, amit megélt. Bátorság ilyet mondani, de Piaf és Rose is én vagyok. Megpróbálom nagyon személyesre venni. Tulajdonképpen áldom a sorsomat, hogy lehetőségem van ilyen szerepeket eljátszani.

- A Hat hét, hat tánc szintén megunhatatlan, főként a párosuk miatt Kulka Jánossal. Hogyan találtak egymásra Ilan Eldad rendezővel?

- A Rose után Eldad színészeket nézett Budapesten. Konkrétan rám és Kulkára találta Alfieri darabját. Nem volt tudomása arról, hogy Jánossal jól ismertük egymást még Pécsről, és baráti viszonyban is vagyunk. És nagy örömünkre 2013. november 9-én lesz a 250. előadás, valahol sorsszerű, hogy pár nappal a Rose bemutatója előtt. A szerző nemrég Budapesten járt, amerikai filmet forgatnak nálunk a darabból. Minket is meghívtak a forgatásra, ő pedig megnézte az előadásunkat, amit nagyon európaira, magyarra vettünk. Az tudniillik, hogy egy gazdag özvegyasszony kibérel egy tánctanárt, Magyarországon elég életszerűtlen. Alfieri nagyon meglepődött azon, hogy milyen sokat táncolunk, egyik előadásban sem lehetett rávenni a színészeket erre. Amikor a Tháliában játszottuk megéltük azt, hogy az egész közönség állva tapsolt. Látunk embereket, akik már sokadszor, akár tizenötször is megnézik. A legegyszerűbb nézőtől a vájt fülűekig mindenki talál benne valami érdekeset.