Vastagabb bőr, kevesebb ember

Sok elemét jó ideig nem fogom elfeledni a Sepsiszentgyörgyön látott Rinocéroszoknak: legyen az bár egy vészjósló fénycsík, vakítókék kontaktlencse, egy tétován zsebbecsúszó Marcell-hajcsipesz vagy az a pillanat, amikor a főhősünk egy orrszarvú teljesen indokolatlan megjelenésére elalvással reagál. Bocsárdi László mindent kihozott Ionesco abszurdjából, amely ünnepre született: a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió fennállásának 40. évfordulója alkalmából. A Rinocéroszok koprodukció, közösen készítette a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata és a gyergyóiak, két bemutatót tartottak, az alapító-rendező alkotását mindkét színházban játsszák. Az egész munkából sugárzik a kísérletezőkedv, az olyan lendület, ami valami nem-mindennapiságnak szól.

Pálffy Tibor a Rinocéroszok című előadásban (Fotó/Forrás: Izsák Előd / Tamási Áron Színház)

A darab cselekménye, tömören: egy település összes lakója előbb-utóbb orrszarvúvá lesz, akár illik hozzá ez a metamorfózis, akár nem, akár fél a folyamattól, akár nem. Egyedül az esendő, alkoholista Béranger látszik ellenállni a vírusként terjedő kísértésnek. Ionesco szövege hemzseg az abszurd szituációktól, párbeszédektől, ezek összessége még tágabb értelmezési keretet képez a rinocéroszságnak, konkrétan jelenthet az bármit a deindividualizációtól kezdve a globális elbutuláson és értékvesztésen át a háborús pszichózisig. Bocsárdi rendezése még ennél is több jelentésréteget mozgat, de mindenekelőtt a játék miatt érdemes kiemelni:

Kicsit olyan volt a Rinocéroszok, mintha teniszmeccset néznék. Nemcsak azért, mert Bartha József kifutószerű színpadán főként az első felvonásban jobbra és balra is történt valami érdekes, hanem mert, mint ahogyan a sportban, úgy itt is cikáztak a labdák a játszók közt. Igazából a legkisebb szereptől a legnagyobbig ki lehetne emelni bárkit, jól átdolgozott szöveg született (dramaturg: Dálnoky Réka), frappáns és sodró, aurájában mindenki kicsit zakkant tud lenni, és megmutatni magát. Az előadás markáns jegyévé váló izgágaságot segíti Bocsárdi Magor zenéje és a Vass Zsuzsanna tervezte mozgás. A bárhol-bármikor térben remekül érvényesülnek Szőke Zsuzsi kreatív jelmezei, Bányai Tamás fényterve pedig megkoronázza az előadást. Profi esztétikájú, de nem túlzóan steril a létrejövő közeg, viszont hatványozottan a játszók töltik meg élettel.

Göllner Boróka, Faragó Zénó és Kónya-Ütő Bence a Rinocéroszokban (Fotó/Forrás: Izsák Előd / Tamási Áron Színház)

Hogy Kónya-Ütő Bence valószínűleg egy zseni, az már korábban feltűnt, Béranger szerepében valami egészen elképesztő: humor és mélység egyszerre jellemzi játékát, miközben önazonos marad, apró gegei imádnivalóak. Pálffy Tibor viszi Jean, a szónoktermészetű, büszke barát szerepét, képes a szórakoztatás mellett két erős jelenettel úgy felépíteni a karaktert, hogy valóban sajnáljuk az átváltozását, még ha ez nyilvánvaló és törvényszerű is. Nagyon erős a két többszereplős jelenet: a darabkezdő kávéházi, majd az irodai, előbbiben Derzsi Dezső Logikatanárként, utóbbiban Pignitzky Gellért akadékoskodó Botard-ként ragyogott ki. Göllner Boróka játssza Daisyt, jól hozza a férfiak által rajongott, talpraesett teremtést, ugyan a második felvonásban helyenként elvesztettem a szálát. Nem úgy Faragó Zénó esetében, aki Dudard szerepében csodálatosan változik át rendes polgárból sztoikus fenevaddá. A második részben egyre redukálódnak a humanoid szereplők, és ez a kétségbeejtő helyzet mind több kérdést vet föl Béranger-ban és Daisyben: ki most a többség? ki a normális? mi van, ha nekik van igazuk?

Jelenet a Rinocéroszokból (Fotó/Forrás: Izsák Előd / Tamási Áron Színház)

Érdekes, hogy az amúgy rendkívül nyomasztó története ellenére Bocsárdi Rinocéroszokja kifejezetten élménydús, emberarcú előadás, amely nem akar nagy világmagyarázatot adni, ahogyan maga az író, a román származású Eugène Ionesco szintén kerülte ezt. Szerepel is tőle egy idézet a színlapon éppen erről: „Miért várják el az emberek mindig, hogy az írók válaszokat adjanak?

Az előadáson legalább annyiféleképp lehet nevetni, mint szorongani. A rinocéroszságra adhatunk akár egyéni megoldást is: egy közeg, amelyhez nem akarunk tartozni, mégis kellene, lehet, hogy már belesodródtunk a világukba. A Rinocéroszok utolsó jelenetében a konzervből evés behoz egy leheletnyi háborús bunkerhangulatot, végül elköszön az előadás. Mivel az egészet átjárja valami l’art pour l’art-töltet – nem beszélve egy utolsó rendezői gesztusról, amelyet pont katartikussága miatt nem lepleznék le – Béranger egyedül maradása a színen a játékban való elhagyottságot, az előadás végét, de a színház halálát is magában hordozza. Hiszen mire számíthat egy globális krízishelyzetben a művészet? Vadállatoknak minek játszani? Miattuk érdemes embernek maradni?

Kónya-Ütő Bence a Rinocéroszokban (Fotó/Forrás: Izsák Előd / Tamási Áron Színház)

Fejléckép: Faragó Zénó és Kónya-Ütő Bence a Rinocéroszokban (fotó / forrás: Izsák Előd / Tamási Áron Színház)