Ha meg tudna nevezni egy vagy több mestert, akik fontosak voltak az életében, kik lennének azok?
Mindenképp Verebes István. Nyíregyházán voltam segédszínész, amikor ő lett az igazgató, az a szellemi atom-tengeralattjáró, amivel érkezett, felfrissülést hozott a színház életébe. Nagyon termékenyen hatott rám ez a szellemiség, a mai napig ebből építkezem. Lenyűgöző volt, milyen finoman és okosan bánt az emberekkel a művészi munkán túl is. Olyan szinten rezonálok ezzel mind a mai napig, hogy döntéshelyzetben sokszor arra gondolok, ő vajon mit tenne a helyemben. Másik mesterem Székhelyi József, aki utolsó éveit nálunk, a Veres 1-ben és a Madáchban töltötte. Végtelenül bölcs mondatai voltak, amikre jó visszagondolni. És volt még valaki, aki nem is mester – ha lehet nem csak ebben a szűk fogalomkörben válaszolni erre a kérdésre –, hanem inkább segítő: ő Pásztor Béla, aki 58 évig volt Veresegyház polgármestere, neki köszönhetően létezhet ma a Veres 1 Színház. Ő az első pillanattól kezdve segített bennünket, mégpedig úgy, hogy nem tolt alánk mindent, hanem biztosított a támogatásáról, talán mert ösztönösen érezte, hogy valami jó készül. Bízott bennünk, és mindig odafigyelt arra, amit csináltunk. Ma már nem ő a polgármester, de minden bemutatón részt vesz, és van hozzánk egy-két jó szava. Felnézek rá, van mit tanulni tőle.
Jelenet a Meseautó című előadásból (Fotó/Forrás: Lethenyei László / Veres 1 Színház)
Már a tizenegyedik évében jár a Veres 1 Színház, ha visszatekerhetné az idő kerekét, lenne valami, amit másként csinálna?
Ha az egész életemet vissza lehetne tekerni, akkor ezer dolog van, amit máshogy csinálnék, de ezt a tíz évet nem. Nagyon jó időszakban érkeztünk a városba, és pont jókor léptünk, ugyanis egy héttel később valaki más is bekopogtatott a polgármesterhez egy színházi kezdeményezéssel. Ha ő egy héttel hamarabb érkezik, akkor lehet, hogy ma nincs Veres 1 Színház. A polgármester személye és a város arculata sem volt mellékes, Pásztor Béla az első pillanattól kezdve tudta, hogy ez a színház csak akkor fog működni, ha szabad. Emiatt élvezünk azóta is függetlenséget.
Ekkora szabadságban mi alakítja a műsorpolitikát?
A közönség, nincs mese. Bár azt gondolom, hogy mindenhol a közönség igényei szerint kell alakítani a műsort.
Ha valaki ezzel vitatkozik, az szerintem ne csináljon színházat.
Persze, nem csak a darabválasztás a fontos. Az is lényegi kérdés, bosszantja-e a színházcsinálót, ha a tizenvalahányadik előadás után a díszlet egy részén lekopik a festék lekopott, vagy elintézi annyival, hogy „a negyedik sortól már úgysem látszik”. Biztos vagyok benne, hogy a közönség érzékeli azt az odafigyelést, amit mi tanúsítunk, mert a mai napig ez a kérlelhetetlenség van bennünk. Zorgel Enikő – ő a színház igazi motorja, én csak nyilatkozom – például amellett, hogy művészeti titkár, a jelmezekért is felel, és nála nincs olyan, hogy egy inget ne vasalna ki maximálisan, még akkor sem, ha azt végig összegombolt zakó alatt hordják a színészek. Ebből a gazdaszemléletből nem engedünk.
Venyige Sándor és Zorgel Enikő (Fotó/Forrás: Lethenyei László / Veres 1 Színház)
Az első pillanattól fogva tudtuk, hogy egy kisvárosi népszínházra van szükség, ezért populáris darabokat vettünk elő. Viszont öt-hat év után már mertünk műsorra tűzni olyan előadásokat is, mint Tasnáditól a Finito vagy a Tóték, a Sörgyári Capriccio, az Acélmagnóliák és a Nők az idegösszeomlás szélén, amik eggyel súlyosabb darabok. Aztán mindezt keresztülhúzta a Covid. A Finitót például miután bemutattuk, másnap jöttek a lezárások. De a mai napig beszélünk róla, és minden résztvevőnek fontos fejlődési pontot jelent a saját szakmai pályáján.
Miért lehet jó a Veres 1 Színházban dolgozni akár színészként, akár rendezőként?
Odafigyelünk az emberekre, emiatt jó a Veres 1-hez tartozni. Biztosan nagy hibám, hogy nem vagyok klasszikus értelemben vett főnök, sem diktátor, hiszen a színház eleve nem egy demokratikus üzem, minek még nekem is stresszelnem a dolgozókat?
Nehezebb út ez, de több szép pillanat jár vele.
Volt olyan, aki „szeretlek-színháznak” nevezte a Veres 1-et. Szokták kérdezni, van-e társulatunk. Ha azon múlik, hogy vannak-e alkalmazotti vagy közalkalmazotti státuszok, évadnyitó, évadzáró, társulati fotók stb., akkor nincs. Ha viszont az is számít, hogy mondjuk a Covid alatt odafigyeltünk-e arra, hogy senki se haljon éhen, hogy naponta, hetente hívtuk a velünk együtt dolgozókat, hogy van-e pénzük, kell-e segítség, akkor viszont a válasz: igen. Szakmai szempontból is tudunk működni társulatként, gondolkodunk a színészek előmenetelében, új feladatokban. Nagy Sándor és Simon Kornél is kipróbálhatta magát rendezőként nálunk. Hatalmas szakításokról és őrült nagy botrányokról meg nem tudok beszámolni. Minderre büszke vagyok, mert lassan 1500 előadásnál tartunk, és 39 bemutatónál.
A Mézesvölgyi Nyár színpada Veresegyházon (Fotó/Forrás: Veres 1 Színház)
És hol helyezhető el a színház életében a Mézesvölgyi Nyár?
A szabadtéri játszóhelyünket is a nézői igény hívta életre. Egyrészt nagyon jól ment a Veres 1, másrészt magunk is meglepődtünk azon, hogy ezen a környéken nincs még nyári színház. 2014-es adatok szerint Veresegyház 25 kilométeres körzetében majdnem egymillióan laknak. Hozzászámolva, hogy Veresegyházon sokaknak van üdülőjük, ahol májustól akár egészen szeptemberig tartózkodnak, egyértelművé vált, hogy összejöhet a nyári előadásokra minimum napi 1500 néző.
Akkor még nem gondoltuk, hogy a megye legnagyobb szabadtéri fesztiválját fogjuk megcsinálni.
Első alkalommal még csak nyolc előadás volt, most nyáron már 26-ot kínálunk. Akkor még csak 1200 fős volt a nézőtérünk, ma pedig 1900-an tudnak leülni. Tudomásom szerint a Mézesvölgyi az egyetlen olyan fesztivál, ami támogatás nélkül is megáll a saját lábán. És hát imádjuk. Felépíteni is, júniusban a nulláról, majd ősszel visszabontani. Sajnos néha mértéktelenül odafigyelünk a közönségre: nincs olyan e-mail vagy telefon, amire ne válaszolnánk. Az egészet belengi egyfajta jóleső atmoszféra, nekem meg az esik jól, hogy szeretnek idejönni.
Mitől lehet különleges ez a fesztivál?
Az lehet a titka, hogy aki valaha eljött, az talán sosem csalódott. Azt nem mondom, hogy nem volt még rossz előadásunk, mert az nem volna igaz, de én is csak egy-két vendégjátékot tudnék említeni, ami nem volt jó választás. Az, hogy valaki a teljes repertoár felét megnézi, és nem egy, hanem tíznél is több jegyet vesz, számomra komoly biztosíték, hogy vannak emberek, akik velünk terveznek a nyárra. Fontos még, hogy ez az egész rendezvénysorozat a város életének szerves részévé vált, és ez sokat jelent, így tud otthonos hangulatot árasztani a Mézesvölgyi Nyár, sokan „hazajönnek” hozzánk. Úgy érzem, Veresegyházon az emberek befogadtak minket, értékelik a munkánkat. Sikerült olyan nívót megteremteni, ami biztosítja őket afelől, hogy nem kell bemenniük a fővárosba színházért, mert a minőség helyben is garantált. Persze, nem rendelkezünk a nagy színházak technikai felszereltségével, mégis meg tudjuk teremteni a Pesti Broadway hangulatát.
Szabó P. Szilveszter és Kálid Artúr Az Ackroyd-gyilkosságban, rendező: Simon Kornél (Fotó/Forrás: László Dorina)
A magas minőség megtartása mellett milyen új kihívásokkal számol?
Remélem, hogy kellőképpen felnőtt módon együtt tudunk majd működni az új városvezetéssel. Ez az egyik. A másik, hogy igazán szükségünk volna egy új épületre. Ez nemcsak a színház számára lenne előrelépés, maga a város is megérdemelne egy minőségi kulturális központot, ami méltó ahhoz, hogy ilyen funkciót betöltsön. Jelenleg a Veres 1 Színház bázisa a Váci Mihály Művelődési Központ, amely nagyon komoly felújításra szorul. Azt gondolom egyébként, hogy egy normális színházteremben négy év alatt akár megduplázhatnánk a nézőszámot. Örök kihívás a pénz, a kultúrafinanszírozásban most már igazán lépnie kellene valamit az államnak. A TAO átgondolt és racionális alapokra helyezett visszavezetése például remek lenne.
Azt a bűvészmutatványt, amit mi az életben maradásért végzünk, nagyon kevesen csinálják, és nem is elvárható.
Ilyen árral szemben úszva a legnagyobb független előadó-művészeti szervezetnek lenni jó érzés, büszkeséggel is tölt el. De azért örülnék, ha az évi 100 milliós adóbefizetésünk nem életképtelen szervezetek között oszlana el. Nekünk sem volt egy fillérünk sem, amikor elkezdtük. És ma már valóban megélünk a piacról, de ez tizenegy év kőkemény munkája, amit éjjel-nappal végzünk. Társult hozzá szerencse is, de nagyon komoly gazdasági ismeretek, partneri hálózatépítés, valamint végletekig elhivatott emberek – családi és kollegiális biztonság – tervezés, újratervezés és hit szükséges hozzá. Kevesebb küzdelem a kulturális mindennapokért komfortosabbá tenné minden alkotó életét.
Sok mindent csinál a színházban, miként tekint magára?
Tervezzük a jövő évadot, és pont ma kérdezte valaki, nem akarok-e valamit megrendezni. Azt feleltem, hogy tíz évvel ezelőtt még mindenáron én akartam volna, de ez most már kizárt. Az első évben rendeztem utoljára, és pont elég volt. A színház működését nem áldozhatom fel olyan egoista ambícióknak, mint a rendezés vagy a színészet. Másrészt nem kis emberbaráti gesztus nem kitenni az én színművészetemnek a közönséget... Nem vagyok jó színész, és ugyanezt gondolom a rendezői tevékenységemről is. Csodálom a mindenhez értő, reneszánsz embereket. Én nem vagyok az. Nálam vagy Photoshop, vagy Excel. És mostanában inkább az Excel. Az a személy vagyok, aki már legalább százhúsz dolgozóért és több tízezer néző hasznos és minőségi élményéért felelős. Ebbe belefér, hogy néha sofőr, néha dramaturg, néha beszerző és néha főnök vagyok.
A színházba és az én életembe is sok minden belefér, csak az nem, hogy mindez ne legyen.
Venyige Sándor a Mézesvölgyi Nyár színpadán (Fotó/Forrás: Almási Dániel)
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Venyige Sándor (fotó / forrás: László Dorina / Veres 1 Színház)
hírlevél
