Mi alapján áll össze a Mézesvölgyi Nyár műsora?
A vezérelvem minden esetben ez: legyen egy olyan helyszín az országban, ahol egy népszerű vígjáték, egy koncert, egy grandiózus musical, egy krimi, egy családi előadás, egy meseelőadás és egy stand up meg tud férni egymás mellett. Ebben már benne van a műfaji nyitottság és a minél szélesebb rétegek bevonzása, egyfajta társadalmi párbeszéd kezdeményezése. A gerincet, tehát az előadások egyharmadát mindig a Veres 1 produkciói adják. A legfontosabb az, hogy ne közönségként, hanem vendégként jöjjön ide a néző – azt gondolom, ezt sikeresen megteremtettük: elengedhetetlen a folyamatos kommunikáció, nincs olyan SMS, chatüzenet vagy levél, amire ne válaszolnánk. Még a kommentekre is reagálunk. Az észrevételek pedig segítik a munkánkat. Azt kell mondjam, megéri ez az attitűd.
Mit emelne ki az idei programból?
Azt, hogy ez lesz a tizedik fesztivál. A közönség gyakran elfelejti, illetve nem is az ő dolga, de érdemes tudni, hogy folyamatos működést fenntartani hatalmas meló. Ráadásul a Veres 1 Színház és a Mézesvölgyi Nyár működése egymásra épül technikailag, művészileg egyaránt, valamint kommunikációban egymást feltételezi és segíti a kettő.
Hogy kitartottunk, túléltünk – ez számomra egy hatalmas truváj.
És hát remélhetőleg ezentúl könnyebb lesz… Egyébként én magam beleunós típus voltam, úgyhogy számomra még nagyobb dolog ez.
Venyige Sándor a Mézesvölgyi Nyáron (Fotó/Forrás: Veres 1 Színház)
Beleunós, valóban?
Igen, hihetetlen módon tudtam lelkesedni, és utána egy perc múlva és másodpercek alatt hagyni az egészet a francba. Ez egy durva személyiségi defektus volt nálam, úgyhogy a folytonosság fenntartása igazán nagy eredmény. Azt érzem, én is képes voltam fejlődni. Persze, az erős induláshoz elengedhetetlen volt a nagyon támogató veresegyházi környezet, az akkori polgármester, Pásztor Béla személye, aki mindig bizalommal volt felénk. Mert ez a régió alapvetően egy mentális Szilícium-völgy, ahol érdemes idealistának lenni.
Ugyanakkor finanszírozás szempontjából mégsem volt minden ideális.
Nem, de amennyire lehetett, mentünk előre, és addig nyújtózkodtunk, ameddig a takarónk ért. Amikor valójában élvezni tudtuk volna például a TAO rendszerét, a rákövetkező évben meg is szüntették – úgyhogy iszonyatosan ki kellett találnunk, hogyan élünk meg a piacról. A tavalyi év a támogatások szempontjából mélypont volt, az idei valamivel jobban alakult. Lehet, hogy a politikai klíma megváltozott, és hogy ennek már a hozzánk való viszonyulásban is mutatkoztak jelei. Azt éreztem, éreztük, hogy kezdtek minket komolyan venni a döntéshozók.
De szinte hozzászoktunk, hogy ne számoljunk ideális körülményekkel.
Nekünk mindig is a közönségre kellett támaszkodnunk, egy populárisabb műsorfolyamot létrehoznunk, de folyamatosan igyekszünk olyan anyagokat találni, amelyek ízlésében, tartalmukban, mondanivalójukban megfelelnek annak az esztétikumnak, amit alapvetően hitelesnek tartunk. A néző mindenféleképpen első helyen áll, de fontos emellett a kollégák művészi fejlődése, hogy a szakmai igényeiket is kielégítsük. Több olyan előadás van, amit szeretnék játszani, de a fiókban maradt. Mindezek megvalósításához szükséges az állami támogatás.
Már tavaly tavasszal beszélt arról, hogy a Veres 1 Színház bázisa, a Váci Mihály Művelődési Központ nem a legmegfelelőbb sem a nézők, sem a színházi apparátus szempontjából. Szeptemberben egy közleményükből kiderült, az épületet átépítik és bővítik. Hogy állnak a munkálatok?
Az új művelődési központ tervei készen vannak, gyakorlatilag el lehetne kezdeni az építkezést. A számunkra legfontosabb: lenne benne egy 21. századi színházterem, hogy méltó helyet kapjon a társulat, és ne egy velem egyidős vidéki művelődési házban kelljen dolgoznunk. A megújult helyszínnel számításaim szerint 3-5 éves távlatban kétszeresére tudnánk növelni a nézőszámot.
Egy százezres közönség pedig már lehetőséget adna a műfaji kísérletezésre.
Valóban furcsa szó a nézőnevelés, de az alternatívák felmutatása, az útkeresés mindig fontos volt és lesz – feladata ez egy olyan kisvárosi népszínháznak is, mint a mienk. Sajnos ezt a szellemiséget gyakran összemossák a didaxissal, pedig mi csupán történeteket mesélünk. Én az elmesélt sztorik színházát szeretem, ahol felnőttként kezeljük a nézőt. Hiszen a művészet kommunikációs forma, és ha ez így van, akkor a másik egyenrangú partner, akivel beszélgetünk.
Olvasópróba a Veres 1 Színházban (Fotó/Forrás: Veres 1 Színház)
A tervekre visszatérve azt kell mondjam, őrült nagy mázlink van, mert egy olyan helyi mérnök tervezi a házat, aki rettentően nyitott, kíváncsi, ad a véleményünkre és sokat kérdez. Nagyon alapos szakember, közösen megtekintettük a szolnoki színházat, a Madáchot, a József Attilát kívül-belül. Felmértük akusztikailag, műszaki szempontból, hosszú órákat, napokat töltöttünk el mindezzel, külön szerencse, hogy Veresen van az ország legnagyobb színpadtechnikai cége, barátaink, akik külön segítik ezt a munkát. Remélhetőleg az új társadalmi és politikai klíma kedvez annak, hogy valóban szakemberek nyúljanak ahhoz, amihez kell.
Optimista?
Mindig az vagyok, de most nagyon. Az utóbbi években rezgett a léc, nem egyszer fölmerült, hogy le kell állnunk, holott az öt leglátogatottabb vidéki színház egyike voltunk olyan intézmények mellett, akik egytől egyig nemzeti intézmények, tehát kiemelt támogatásban részesültek. Most talán egyszerűbb lesz, nem kell rettegni.
Van már kézzelfogható jele a változásnak?
Van. Már most kapunk olyan településekről meghívásokat, ahonnan korábban „kikoptunk”, és az ilyen megkeresésekből szerintem egyre több lesz. Valahogy ránk ragadt az, hogy rendszeren kívüliek vagyunk, az elmúlt években ez pont hátrányt jelentett. Láttam lemorzsolódni vidéki helyszíneket, ahol bár nem kérdeztem rá, de adta magát, hogy az alapvető öncenzúrából, félelemből fakadóan vagy felsőbb utasításra nem hívtak minket többet. Van egy konkrét emlékem egy musicalfinálénkról, ahol az epilógusban elhangzik pár mondat arra vonatkozólag, hogy a főhős a 2000-es évek elején visszatért az emigrációból Magyarországra, több nagy pártnak volt politikai tanácsadója, 2022-ben felszámolt mindent és visszatelepült Amerikába. Nos, ettől a résztől a minket meghívó művelődési ház alkalmazottja majdnem szívrohamot kapott, hogy „úristen, politika van benne, és a polgármester is itt ül”. Nem is hívtak minket oda többet, pedig a helyzet ártatlan volt, és a közönség állva tapsolt. Ez csak az egyik része, a másik a pályázataink sorsa.
Amikor zsinórban a negyvenedik pályázaton nem nyerünk, akkor már rég nyilvánvaló, hogy a ránk sütött ellenzékiség miatt nem kíváncsiak a Veres 1 előadásaira.
Amikor az eredményhirdetés után kapom meg azt a levelet egy pályázat kapcsán, hogy „nem tudtuk befogadni”, akkor tudom, hogy akkor vették egyáltalán elő a beadványunkat. Szerintem a legtöbb pályázat bontatlanul ment a kukába – és ez nem csak az én sztorim, a független terület egésze hosszasan tudna arról beszélni, hogy tök fölösleges volt pályázni. De remélhetőleg ennek a világnak vége van, és végre a szakmai teljesítmény alapján fogják értékelni a kulturális szcénát. És mivel mindenhol telt házakkal játszunk, valódi sikerrel, én igazán nem aggódom a jóhírünk miatt.
A cikk létrejöttéhez az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) programját használtuk.
Fejléckép: Venyige Sándor (forrás: Veres 1 Színház)
hírlevél
