Ionesco abszurdját nálunk először 1986-ban vihették színre Ascher Tamás kaposvári rendezésében. Az elmúlt évtizedben két bemutatót is megélt a darab: 2003-ban a Madách Kamarában szintén Ascher, 2008-ban pedig a József Attila Színházban Méhes László rendezésében és főszereplésével. Igazán emlékezetes előadás azonban nem készült a drámából, amely sokat veszett hajdani szemtelenségéből. Ennek ellenére három ziccerszerepe a bukarestihez hasonló, átgondolt rendezésben kiváló játéklehetőséget kínál.

Villámlás, égzengés, majd kialszanak a nézőtér fényei. A színpadon túlzottan szűkülő perspektívát érzékeltet a megdöntött padló és plafon. A végtelenbe futó teret egy kilátás nélküli ablak, egy iskolapad és néhány szék szűkíti. Ebbe a valóságtól elvonatkoztatott szobába helyezte a Különóra bizarr történetét Horatiu Malaele, a vendégjáték rendezője és főszereplője.

Malaele az irreális tartalmat időtlen látványvilágba helyezi: az elvont térben fehérre mázolt arccal, kortalan jelmezekben tűnnek fel a szereplők. A Tanár régimódi öltözetű, mintha a múltból maradt volna itt, a Tanítvány pedig mini rakott szoknyában, két copfba fogott hajával akár egy pornófilmből is érkezhetett volna. A házvezetőnőt hatalmasra kitömött feneke, szélesre növelt termete, rekedtes beszéde és lassú mozgása is elrajzolja. Mindhárman arctalan, valószerűtlen lények.

A látvány meghatározó eleme a világítás, amely izolált fényekkel teremti meg a helyzetek hangulatát, olykor kiemeli a karakterek jellemvonásait. A Tanítvány érkezése vészjósló, mégis finom humorral teli, nyikorgó ajtóval, a színpad sötétjébe oldalról beszűrődő fénynyalábbal. Paicu Aylin bántóan magas hangon, rendkívül gyors beszéddel alakítja a naiv, ostoba, de doktorálni kívánó Tanítványt. Szöges ellentéte az elsőre fáradtnak, megkeseredettnek tűnő Tanár. Horatiu Malaele hatalmas ívet rajzol meg: egy ottfelejtett gyerekjátékkal elbűvölten játszó, motyogó vénemberből határozott, magabiztos férfivé alakul. A kabátja elméretezett, csakúgy, mint az összes többi kellék, karjai a levétel során szinte végtelen hosszúságúra nyúlnak. A Tanítvány ceruzája, a szék támlája, a gyufaszálak is az irrealitás érzését erősítik. A házvezetőnő karaktere nem jár be akkora utat, mint partnerei, Natalia Călin alakítása mégis egyszerre komikus és megrázó. Odaadással csoszog fel-alá, állva a Tanár gonosz megjegyzéseit, a végén pedig, bár előre figyelmeztette főnökét, eltakarítja a "mocskot" utána.

Az egy óra alatt fokozatosan törnek felszínre az elfojtott ösztönök. A Tanítványon felülkerekedik a fogfájás, nem figyel a filológia alapjaira, bár az tanára számára életbevágóan fontos. Minél szenvedélyesebben magyarázza a Tanár a nyelvek nem létező különbségét, annál kevésbé érdekli tanítványa sorsa. Olyannyira felszabadul, hogy fonetikai fejtegetései operaáriába torkollnak. A heves oktatás feltüzeli: dühében az asztalnak szorítja tanítványát, majd erőszakoskodik vele. Ekkor az asztal szétnyílik, és megannyi rongybábú, eddig meggyilkolt tanítvány kandikál ki belőle groteszkül, majd előkerül egy kés is. A fény kialszik, a Tanár pedig az UV-világításban halott Tanítványa mellett fekszik.

Az előadás - és a darab - legabszurdabb dialógusában a házvezetőnő a filológiát hibáztatja, miközben a Tanár rémült gyerekként magyarázkodik a negyven diák megöléséért. Ám a magyarázat nem is lényeges, hiszen "senki nem kérdez semmit. Megszokták." A hulla eltűntetése után megérkezik a következő tanítvány, akinek elődjeihez hasonló sorsával zanzásítva, szavak nélkül felvillanó képekben szembesülünk.

Bár hasonló a tér kialakítása, mint néhány éve a Madách Kamarában, ezúttal mégsem a karakterek megőrülésén van a hangsúly. Malaele olvasata a tragikus komédia hangsúlyait erősen az utóbbi irányába tolja, s talán ettől válik hirtelen megrendítővé, ugyanakkor súlytalanná is a végkifejlet. Újra és újra végignézzük a zsarnokká válást, jót nevetünk a helyzetkomikumon, tudomásul vesszük a sorozatgyilkosságot és nem lépünk semmit. Megszoktuk?