- Tavaly rendezték meg az első Humorfesztivált a Thália Színházban, amely nem múlt el siker nélkül számodra.

- Igen, a zsűri A szomszédnéni odaát van című előadásban nyújtott alakításomra a legjobb előadó díját szavazta meg. Maga a díj egy furcsa, pillangószárnyú csacsi. Van neki egy kis talapzata, de ha erről leveszem és belecsavarok hátulról egy rudat, akkor kiderül, hogy egyben gyerekjáték is. Így változik át a vérkomoly díj felszabadult nevetést kiváltó, gyerekkori emlékeket behívó örömmé.

- Az idei fesztivál új feladatokat is kínál számodra.

- Igen, idén a zsűrit erősítem majd a Thália Színház részéről, tehát hivatalból fogom végignézni a teljes versenyprogramot február 5-től 9-ig. És a fesztivált záró Boeing, Boeing - Leszállás Párizsban című előadásban közreműködöm is. Úgy jártam, mint tavaly Schell Judit, aki zsűrizett is, de az Esküvőtől válóperig című Feydeau-darabban is fellépett a fesztivál alatt. Nagy várakozással tekintek a feladat elé, mert azt gondolom, hogy ez olyan, mint a színház: ha elragadott engem a történet, mint egy gyereket a népmese, akkor nem muszájból leszek ott, hanem megyek, leesik az állam, és a végén a nézőtársaimmal együtt tapsban török ki. Őszintén remélem, hogy ez a feladat nekem szórakozás lesz, a szó legnemesebb értelmében.

- Kiemelnéd valamely előadást a programból? Van, amit már láttál esetleg?

- Nem, még nincs ilyen, és nem is szeretnék kiemelni, mert pontosan az a lényeg, hogy egyfajta rálátással, kívülről, egy másik dimenzióból, pártatlanul álljunk hozzá. Nem is baj, hogy külön kategóriák vannak - az egyszemélyes stand up-ok, a színházi kamara előadások és a többszereplős előadások -, mert ezek a produkciók ugyanazon a műfajon belül összehasonlíthatatlanok, mások az alapvetéseik. Igyekszem azt is elfelejteni, ha kedves kollegáimat látom, akár vidékről vagy a határon túlról. A zsűribe belesimulva, a többiekkel együtt szeretném végigélvezni, végigcsemegézni ezt a felhozatalt, és a jegyzeteim, emlékeim alapján valami módon az érzéseimet képviselni. Véleményem most még nem lehet, hiszen még csak a Fidelio-különszám áll rendelkezésemre ugyanúgy, ahogy a kedves közönségnek. A lényeg, hogy azért is kell beosztani magunkat, mert bizonyos napokon két, három vagy akár négy előadás is van. Addig persze megpróbálok mindent megnézni, ami elérhető, hogy ne legyen olyan, amit nem láttam.

- Pályád során több vidéki városban is megfordultál. Hogyan látod, mit jelent egy vidéki színháznak egy ilyen fesztiválon való részvétel?

- A Tháliának a pályázatban megfogalmazott kitétele, és elvárás is a befogadó színházi jelleg. Ezt meg kellett őrizni. Attól, hogy vannak ide kötődő színészek, van a Tháliának társulata, attól még az őszi és tavaszi fesztiválnak, a határon túli színházak fesztiváljának és a humorfesztiválnak meg kell valósulnia évről évre, hiszen a támogatás ezért is jön. Ugyanakkor nem szeretnék vélt vagy valós propozíciót felállítani, hogy mi az, hogy vidéki vagy nem vidéki, mert szerintem színház van, és abban előadás. Ez lehet jobban vagy rosszabbul muzsikáló színház, sikerült vagy kevésbé sikerült előadás, de ez teljesen független a GPS-adatoktól. Teljesen mindegy, hogy egy előadás innen utazik vidékre vagy vidékről utazik ide. A válogatók ebbe a versenyprogramba is igyekeztek egy általuk meghatározott nívó szerint válogatni, nem pedig földrajzilag. Az a fontos egy színház életében, hogy olyan produktum jöjjön létre, amely meghívást nyer valahova, mert felfigyelnek rá valamiért, mert ajánlották, mert elment a híre. A színész nem dolgozhat az asztalfióknak, ezeknek a dolgoknak ma kell hatni. Az már teljesen mindegy, hogy komédiáról vagy tragédiáról beszélünk-e, a lényeg az, hogy katarzist kell tudni előállítani, hiszen erről szól a színház. Annak idején az Amadeus-szal itt a Tháliában vendégszerepeltem, és akkor olyanok is láthatták, akik egyébként fizikailag nem jutottak volna el a Szolnokra, a Szigligeti Színházba. Ez a távolság miatt lehet tényleg valós probléma. Másrészt ha valakinek van érdeklődése, hogy megtekintse egy év termését gyűjteményesen, akkor itt meg van a lehetőség rá, hogy egy bérletváltással és négynapi hideg élelemmel szemrevételezhesse azt a kínálatot, amit tálcán hoznak elé. Ez szerintem mindenféleképpen jó, és a tavalyi tapasztalatok alapján még a csilláron is lógnak.

- Belefér az életedbe a munkád mellett, hogy kövesd a kollégáid munkáit a színházakban?

- Igyekszem. Ma már a 21. század technológiailag felpörgött világában nem kell marha hosszan faxolgatni és telefonálgatni ismerősöknek, barátoknak, hogy a következő héten mi megy a színházakban, vagy hosszan nézni a plakátokat, hogy vajon mit játszanak, hiszen csak egy kattintás. Én egyébként is szeretem tudni, hogy a volt osztálytársakkal, barátokkal, egyes színházakban lévő kollégákkal (Miskolc, Szolnok, Győr, Kecskemét, Nemzeti - ahol megfordultam) mi történik. Megvan bennem erre az igény. A rendezés fele a szereposztás, tehát már az is sok mindent sugall, hogy mikor, ki, mit, hol, kivel játszik. Ez egy jó kiindulópont. A köztünk lévő jó viszony és a színház szeretete miatt én, ha csak lehet, megyek, és megnézem az előadásokat. De gyermekes apaként, aki itt lakik Budapesten, nekem is kapóra jön, ha valamit helybe hoznak. Igyekszem ezekkel a lehetőségekkel élni.

Már a főiskola alatt heti két-három alkalommal jártunk színházba, hogy kialakíthassuk a saját véleményünket, hogy pártatlan rálátással megtudjuk, hol mi folyik. Mint egy étteremben, hogy érdekel-e a menü vagy nem, és ha nem, miért nem. Hogy tudjam, mit akarok és mi hat rám. Nem csak jönni, nagy mellénnyel, mondván, a pályának szüksége van rám, hanem látni, a pálya is így gondolja-e... Mostanában, amikor kijönnek a legújabbak, a frissen végzett egyetemisták, mellbe vág, amikor azt hallom, hogy csak két-háromszor voltak a négy év alatt színházban, mert éjjel-nappal próbáltak. Nem ismerik meg a rendszert, amihez tartozni akarnak? Ez olyan, mintha négy évig készülnék egy olimpiára, de csak otthon edzenék, egyedül, és nem mennék el a házi, kerületi, városi és országos bajnokságra. Ha bizonyos lépcsőfokokat nem lépünk meg, akkor elveszítjük a realitásérzékünket. Azt gondolom, hogy ha annak, ami az embert érdekli - legyen ez akár a szakmája, akár a hobbija -, van egy seregszemléje, azt igyekezni kell elcsípni. Ha valakit valami érdekel, el kell menni és látni kell, ha van rá lehetőség. A Thália Humorfesztivál mindazoknak szól, akik érdeklődnek ennek a műfajnak a tág határai iránt.

- Belülről hogyan látod, igény van a nevetésre és a valóságból való kiszakadásra?

- Nagyon. Az emberek vágynak rá, hogy kiszakadjanak a hétköznapok csúnyaságából. De különbséget kell tenni szórakozás és szórakozás között. Van ez a szlogen, hogy a nevetésé a főszerep, de ha azt mondjuk, hogy komédiában, bohózatban, vígjátékban játszik az ember, nem szerencsés, hogy bizonyos esetekben - talán a rossz tapasztalatok miatt - automatikusan egyenlőségjelet tesznek a szórakoztatás és a nívótlan, gatyaletolós léc alattiság közé. A minőség nem függ össze a műfajjal.

Én ha játszom, és megyek a történettel, gyerekké válok belül, mint aki népmesét hallgat. És ha minden rendben van a mesében vagy a darabban, akkor nem a sárkánynak fogok szurkolni, hanem a szegény szabólegénynek. És ha van egy poén, akkor kirobban belőlem a nevetés, máskor pedig a sírás, meghökkenek, és mint ahogy a gyerekek a színházban, ordítok, hogy "Vigyázz, ott van a hátad mögött!" - annyira megyek a történettel. Ehhez kell egyfajta jó értelemben vett naivitás, a szabályok tökéletes elfogadása: tudom, hogy nem igazi, de elhiszem. A "mágikus mintha" tovább-gondolása, ahogy Dunai Tamás barátom szokta mondani - így tanulta még az Ádám Ottótól. Ez nemcsak a "mintha én lennék" érzése, hanem a "most én vagyok" bizonysága. Itt és most, ebben a társasjátékban, amelynek megvannak a szabályai, elfogadjuk, hogy ami történik, az igaz. Ez repíti a nézőt, ami felszabadító. A humor, amire Kern András szokott hivatkozni, nedvességet jelent. Nedv, ami átjár. E nélkül csontszáraz lenne a dolog. Ancsel Éva pedig azt mondta, hogy: "A humor az elme szellőzőablaka, ezért mentálhigiéniai fontosságú." Nyitogassuk gyakran!