Mátray László egy hatalmas vitorlát lenget. Ha valaki nem tudná, vagy elfelejtette volna, hogy Szindbád hajós volt, az előadás elején tudatosíthatja magában. Az elkövetkező három órában vele leszünk. Arcán az az áttetsző, sugárzó mélakór, amelyről, ha nem láttam volna közben a Brand kitűnően megformált racionális, céltudatos bírójaként, azt hinném, még Sepsiszentgyörgyön fagyott rá Hamletje vagy A velencei kalmár Antoniója szerepében.
Szindbád - Nemzeti Színház (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt)
Ezzel vége is a kicsit bosszantóan átlátszó allegóriának, és némi füsttel előre jelezve, jönnek a sejtelmes hangulatok, a homályló, ködös képek a szürke és fekete ezer árnyalatával, és a közülük kiragyogó fehérekkel és élénk sárgákkal, vörösekkel, melyeket természetesen női toaletteken csodálhatunk meg. Olekszandr Bilozub alapjában sötétszürke díszlete pedig megindul, és forog, szinte megállás nélkül, hiszen a vándor vándorol, illetve a hajós hajózik. A forgón van szecessziós indákkal övezett lépcső, hasonlóan indázott cukrászdaportál, ütött-kopott kápolna, aztán később kerül rá még mindenféle, a nézőtérről azonosíthatatlan kacat, hogy végül kis papírhajók tömege is ellepje a játékteret. Jobboldalt elöl, történetesen a közelemben egy fekete tábla állt, olyan amilyenen éttermek előtt a napi ajánlatot szokták hirdetni. Erre krétával évszámokat írtak olykor. Jelentésüket és jelentőségüket a játék szempontjából nemigen tudtam fölfogni. Hogy a múlt század első évtizedeiben járunk, arra magamtól is rájöttem már az előadás előtt.
Szindbád - Nemzeti Színház (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt)
Eleinte hangszóróból Szindbád meséli önmagát. Mátray László hangján szól Krúdy szövege. Ennek még igazi krúdys hangulata van. Az, amibe szívesen belefeledkezik a rajongó olvasó. Ám egyúttal elkezdődik a szokásos Vidnyánszky-show. Sejtelmesnek, látomásosnak szánt képek sorozata. Verebes Ernő dramaturgi átirata kétségkívül szakít Krúdy korábbi színpadra alkalmazóinak azzal a kínos szokásával, hogy megpróbáltak a pompásan áradó elbeszélésből kimazsolázni vagy összegyúrni a hagyományos dramaturgia szerint épkézlábnak tetsző jeleneteket. Ilyenek itt nemigen fordulnak elő. Összefüggő, követhető történések is csak ritkán. Talán kettőre tudok visszaemlékezni, a vidékről Pestre csábított Fánika öngyilkossággal végződő esetére, és az ugyancsak vidékről elcsábított távírász hölgyére, aki azonban időben meggondolja magát. A többi esemény, történés, ha van egyáltalán, éppoly követhetetlenül tekereg, fonódik, kígyózik egymásba, mint a díszlet motívumai. Az átíró mintha csak mondatokat vágott volna ki az írói szövegből, talán valamilyen elgondolás szerint, de az is lehet, hogy teljesen véletlenszerűen, és azokat ugyancsak véletlenszerűen illesztette volna egymás után. Valódi dialógusok nincsenek, inkább néhány mondatnyi szóváltások, néha kinyilatkoztatások, esetleg elharapott anekdoták. Az érthető, világos beszédtől szemlátomást irtózik az átíró – nyilván nem tartja eléggé költőinek. Hiszi viszont, hogy ami érthetetlen, az biztosan poétikus és emelkedett.
Szindbád - Nemzeti Színház (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt)
Ebben nyilván egyetért vele a rendező is. Hogy a fontosabb alakok, nők elmosódottak, akadnak viszont jócskán karikatúrává egyszerűsített figurák – ez akár Krúdyból is következhet, de a színházi néző számára nem feltétlen öröm. Udvaros Dorottyáról azon túl, hogy elénekli Schubert Vándor című dalát, idővel kiderül, hogy ő az ezúttal kicsit érdes Majmunka. Szűcs Nellit és Tóth Augusztát mintha csak a merő véletlen sodorná ide-oda a színen, egy-egy mondattal. Nagy-Kálózy Eszter azzal tűnik ki, hogy valamiért csak hangszóróból hallani, úgyhogy folyton keresgélni kell, hol is van éppen. Nem kell keresgélni viszont azt az asztaltársaságnyi férfi karakterszereplőt, akik előbb a díszletben jelzett vendéglátóhelyen ücsörögnek, majd kiülnek jobbra előre egy sorba, és úgy mondják bölcselmeiket. Bodrogi Gyuláról ruhája elárulja, hogy pap, így van vonatkozási pontja a mondatainak, ha nem is sikerül mindig felfogni őket, Reviczky Gábor következetesen emleget agresszív élvezettel olyan számomra borzalmasnak tetsző ételeket, mint például a malac körme spenóttal. Szarvas Józsefről az előadás vége felé derül ki, hogy színészt játszik. Nagy Mari meg több rendbeli édeskésen borzalmas nőalakkal remekel, bár az is lehet, hogy mind ugyanaz.
Szindbád - Nemzeti Színház (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt)
A hatalmas forgolódó kavalkádnak Szindbád halála sem vet véget. A nagy utazó leveti a szívébe fúródott nyilat tartó plasztronféleséget, és lelkiismeretvizsgálatot tart. Szinte átváltozik világirodalmi rokonává, Don Juanná, vagy másképpen Don Giovannivá. De sehogy se megy neki a javulás. Ez azonban nem akadályozza meg a rendezőt abban, hogy derék valláserkölcsi tanulsággal zárja az előadást, amit még egy akadozó gyerekhang is elmakog.
Szindbád - Nemzeti Színház (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt)
Szóval nem volt öncélú művészkedés a három órát meghaladó látványosság. Bár ez a tanulság a Bibliában sokkal tömörebben megtalálható. Így hangzik: Ne paráználkodjál.
hírlevél
