- Mennyire kívülről kerültél bele a színházi szakmába?
- Teljesen. Középiskolás koromban a színház kifejezetten taszított, valószínűleg azért, mert pont nem olyan előadásokra vittek. Az élményt az Operaház jelentette, ahol már tízévesen komoly, súlyos Wagner-operákat néztem végig a szüleimmel, és bár porosak voltak az előadások, mégis a teatralitásuk megragadott. Egyetemistaként kezdtem járni a kaposvári színházba, és ott értek az első fontos színházi élmények. A bölcsészkaron tanultam, filmmel foglalkoztam: filmekről írtam, filmet tanítottam. Az egyetem után véletlenül kerültem a Vörösmarty Gimnáziumba, ahol lehetőséget kaptam arra, hogy médiaismereteket, filmet tanítsak, még az előtt, hogy ez tantárgy létezett volna. Ott láttam diákszínjátszókat, akik olyan előadásokat hoztak létre, úgy gondolkodtak a színházról, ami jóval megragadóbb, húsbavágóbb és életszerűbb volt a hivatalos struktúrában látottaknál. Az élet pedig úgy hozta, hogy annak ellenére, hogy nem ismertem ezt a területet, felkértek arra, hogy kezdjek el drámát tanítani. Ciki, nem ciki, egy nyár alatt elolvastam Gabnai Katalintól Kaposi Lászlóig a fontos szakkönyveket, és persze nem egyedül, hanem kollégákkal együtt indítottuk ősszel az osztályt. Azokat az előadásokat, amiket később készítettem, különböző fesztiválokon látták színházi szakemberek, többek között Bérczes László, és így jött a felkérés, hogy mi lenne, ha a Bárkán készülne egy produkció, amiben gyerekek játszanák a Pál utcai fiúkat, nem pedig fiatal színészek vagy színésznők. Miután azt az előadást sokkal hosszabb ideig játszottuk, mint amennyire terveztük - tehát az eredeti hat szabadtériből lett tizenkettő kinti, és abból lett kilencven két év alatt -, jöttek az újabb ötletek, amelyek bennem is elkezdték tudatosítani ennek az iránynak a fontosságát. A Pál utcai fiúk, A legyek ura, az Iskola a határon elsősorban ifjúsági előadások, tehát fiataloknak szóló, professzionális körülmények között elkészített produkciók. Az, hogy ezeket fiatalok adják elő, csak egy formai elem. A cél az, hogy a korosztálynak megfelelő, rájuk jellemző, őket érintő problémákkal, kérdésekkel foglalkozó, érvényesen megszólaló előadások készüljenek, amik nem hazudnak, új utakat keresnek témában, formai lehetőségekben.
- Nem vágysz "felnőttszínházba"?
- Annak, hogy ifjúsági előadásokra kérnek fel, én maximálisan örülök. Ez érdekel, ezt tartom fontosnak. Úgy érzem, itt van feladatom. Számomra sokkal nagyobb öröm az, hogy még kialakulófélben levő embereknek adhatunk olyat, ami nekik később meghatározó lehet. Ennek egy része az, hogy jó lenne, ha azt éreznék, színházba járni jó, mert azt látják, itt történhet velük valami. Nem mellettük, hanem velük kommunikálunk. Őket akarjuk megszólítani az előadásban felmerülő témákkal.
- Az evidencia, hogy a saját "gyerekeiddel" dolgozol?
- Szoktam kasztingot tartani, tehát a csapat változik, bővül, alakul, de az igaz, hogy az elmúlt években kialakult egy mag. Ez is tulajdonképpen véletlen. A Pál utcai fiúk kapcsán kialakult csapat fele profi színész lett, akikkel ma szerte a nagyszínházakban lehet találkozni. Akkor, két év után úgy éreztem, el kell vágni a folyamatot, mert még nem tudtam kezelni, kordában tartani azt a folyamatot, hogy mi történik, ha fürdőznek az egyébként megdolgozott sikerben, ha autogramot kérnek tőlük, és nem voltam abban biztos, hogy a személyiségüknek jót tesz, ha erre még egy előadást rápakolunk. A következő alkalommal, a következő előadásban megismert fiatalokkal viszont én is úgy éreztem, és ők is azt ambicionálták, hogy kifejezetten rájuk építve folytattuk a munkát.
- Tudatos, hogy többségében klasszikus szövegekkel dolgozol? A gyerekszínházakban dolgozók szokták mondani, hogy egy bármilyen Hamupipőkét el lehet adni, míg a kortárs, ismeretlenül csengő címekre nagyon nehéz bevinni a jegyvásárló szülőt és pedagógust.
- Olyan jellegű elhivatottságom nincs, hogy kötelezőket dolgozzunk fel. Egyetlen tudatos van: a téma, ami a fiatalokhoz kapcsolható, ami őket megérinti. Klasszikus magyar ifjúsági dráma nincs, a kortárs dráma esetében Háy János Völgyhídja és Tasnádi István Cyber Cyranója az első olyan darabok, amelyeket kifejezetten ennek a korosztálynak írtak profi drámaírók. A regényirodalom azonban sok lehetőséget, művet kínál. Ezért volt a Bárkán A Pál utcai fiúk, A legyek ura, az Iskola a határon, ami viszont problematikusabb alkotás, mert bár gyerekekkel történik, de nem kifejezetten ifjúsági regény. Érdekes módon mégis ezt játsszuk a legrégebben, ez a hatodik évad, úgyhogy talán nem csupán a címe miatt ennyire népszerű. A Kolibri Színházban csak kortárs darabokat rendeztem, de ehhez az is kellett, hogy tőlük kapjak szövegeket. Novák János sok fesztiválon járt, és sok olyan drámával találkozott, amihez nem talált rendezőt. Ilyen volt a Kócsag, a Lila története, és ilyen kezdeményezés, egy európai projekt, a Platform 11+ keretében készült el a Cyber Cyrano is. Az ifjúsági közönségre az jellemző, hogy nagyon kevés hányaduk jár magától színházba, őket csoportosan viszik. Ezért, ami máshol pokol, egy harmincfős középiskolai osztály a nézőtéren, amelyik szét tud verni egy előadást, itt az átlagnéző. Mi minden nap ezt a játszmát játsszuk, csak nem egy, hanem három-négy osztállyal a nézőtéren. A tanárok esetében benne lehet vagy van az is, hogy egy Iskola a határon-nal kipipálható egy irodalmi feladat bármi is történik a színpadon, míg a Kócsagnál ott a kockázat, hogy mit kap majd ezzel a címmel. Igaz, ilyenkor eleve rövidebb szériára tervezünk. Biztosan segít és megerősít bizonyos pedagógusokat a Színikritikusok Díja, de szerencsére a Cyber Cyranóból már az előző évadban sem tudunk eleget műsorra tűzni, akkora volt és maradt rá az érdeklődés.
- A történetet, a szöveget kaptad vagy választottad?
- Hosszú előkészítő munka előzte meg a bemutatót. Az első évben azt a feladatot kaptuk az európai projekt keretében, hogy a 11 év fölöttieknek találjunk úgynevezett "iskolaudvar-történetet", amelyből ifjúsági dráma készülhet. Amikor felkért Novák János, megkérdezte, ki az a drámaíró, akivel együtt szeretnék dolgozni, én Tasnádi Istvánt választottam. Az első évben hónapokon keresztül csak találkozgattunk, és arról gondolkodtunk, mi legyen a történet. Erről az esetről véletlenül hallottunk. Szerencsére az iskola pedagógusai megengedték, hogy beszélgessünk a gyerekekkel.
- Mennyire volt nehéz azokat a gyerekeket megnyitni, akikkel megtörtént az eset?
- Inkább a szülők nem örültek, hogy újra feltéptük a sebeket. Néhány találkozás után leálltunk a kutatással. Nem is baj egyébként, mert így a fantáziánkból született a darab egy része, amit aztán hónapokig gyúrtunk, átírtunk, a színészek is hozzátették a maguk improvizációit, és ami látható, az a kilencedik változat.
- Ugyanolyan egy próbafolyamat a gyerekekkel, mint a "rendes" színészekkel?
- Nagyon különböző attól függően, kikkel próbálok. Dér Zsolt például egy nagyon rutinos színész, úgy működik, mint egy profi, úgy is közelíti meg a szerepeit. Nemes Anna ezzel szemben, aki a főszerepet játssza, másfajta munkát igényelt. Ő színjátszott középiskolásként, jelenleg azonban a Képzőművészeti Egyetemre jár, festőművésznek készül. Nála a próbaidőszak nagy része azzal telt, hogy belesimogassuk ebbe a közegbe, hogy meglegyenek a technikái például arra, ha valamit fantasztikusan megcsinált a próbán, később is meg tudja ismételni. Ez egy lassú folyamat volt, de ahhoz, hogy finoman kialakuljon, ez kellett. Az East Balkánban viszont csupa kipróbált emberrel dolgozom, itt inkább arra építek, hogyan szabadulhat el a fantáziánk, és hogyan tudjuk aztán kordában tartani.
- A Cyber Cyrano tere különleges, gyakorlatilag nincs díszlet, viszont mindent vetítéssel oldotok meg. Ez a vizuális megoldás azonnal adta magát a cybervilág miatt?
- Olyannyira nem, hogy a Kolibri eredetileg osztályterem-színházi előadásnak képzelte el. Én viszont azt gondoltam, hogy az nem az én világom, azt nem tudnám megoldani. Szerencsém van, mert részben nem Magyarországon élek, és elég sokat járok fesztiválokra, ahol más jellegű vizuális megoldásokkal találkozom. A vetítésben mindig nagyon bosszantott, hogy itthon a legtöbb színházban ócskán használják, ötlettelenül, funkciótlanul, általában nem hozzáértők csinálják, ha pedig filmrendező csinálja, akkor gyakran elválik az előadástól. Így volt tanítványaimat kérdeztem meg, akik ezen a területen mozognak, videóval, intermediális művészettel foglalkoznak, hogy mit javasolnak. Ők juttatták eszembe az épületfestést, és beugrott, hogy Vicsek Viktor munkáival már találkoztam. Majd meggyőztem Novák Jánost, és szerencsére az EU-projekt büdzséje is lehetővé tette a különleges projektort és a szoftvert, így kezdhettünk el együttműködni az MTA Számítástechnikai Kutatóintézetből Sárosi Anitával és Vicsek Viktorral, akik a Tünet Együttes Nincs ott semmi... című előadásának létrehozásában is közreműködtek. Kezdetben több interaktív technikát szerettem volna, de az túlságosan leterhelte volna az előadást, és kevéssé engedte volna a színészeket érvényesülni. Szerintem megtaláltuk a jó arányt.
- Említetted a nemzetközi fesztiválokat. Milyen trendeket látsz?
- Az ifjúsági színház amellett, hogy hatalmas piac, a fesztiválokra elég komoly szelekció után érkeznek az előadások. Ami egyértelműen látszik, az az, hogy a német ifjúsági színház erős. A legtöbb nagyvárosban van Kinder- und Jugendtheater, rengeteg új darabot írnak, figyelnek az előadások kiállítására, gyakran formabontóak, ugyanolyan esztétikai kihívással rendelkező produkciók, mint a felnőtteknek készülő produkciók. Az angolok inkább a gyerekszínházban erősek. Az ausztrál ifjúsági színház nagyon izgalmas. Gyakran dolgoznak fiatalokkal, és valószínűleg a nagy távolságok, illetve az aboriginal problematika feldolgozatlansága miatt erős társadalmi funkcióval bír. Sok helyspecifikus, bevonós előadásuk van, tehát a tartalom és a forma egyszerre izgalmas színházi értelemben. Dél-Afrikában például alapvető nevelési helyzetben van a színház, mert ott azt kell megtanítani, hogy a gyerek például ne igyon a patakból vizet, mert az mérgezett. Ezek sokkal izgalmasabb ügyek számomra, hiszen Európában, valljuk be, tulajdonképp mindenhol ugyanazt a csontot rágjuk, a színház nem más, mint egy kulturális termék.
- Ha úgy vesszük, az East Balkán is egy ügy, bár nem a mérgezett patakvízről szól. A darabra kértek fel, vagy ugyanúgy együtt formálódtátok Tasnádi Istvánnal az ötletből a szöveget, ahogyan a Cyber Cyranónál?
- Egy másik darabot szerettem volna eredetileg átigazíttatni vele, amiről jó érzékkel lebeszélt, helyette viszont hozta az ötletet, hogy mi lenne, ha a West Balkán kapcsán kezdenénk gondolkodni, ami egyértelműen jobbnak tűnt. A munkamódszer hasonló volt: interjúztunk, de nem olyanokat kerestünk, akik ott voltak a tragédia estéjén, hanem az érdekelt minket, mi történik a tizenegynéhány évesekkel, és nem csupán középiskolásokkal, hanem még bőven az általánosba járókkal péntek és szombat éjszakánként a városban. Tartottunk improvizációs napot a Bárkán, ahol a leendő színészeken kívül mások is részt vettek, olyanok, akik ebben a hihetetlen világban benne vannak, és így vagy úgy megélik azt. Abban az értelemben dokumentumdráma, hogy az így összegyűjtött témák, mondatok kerültek be a darabba. A szerkezet epizodikus lesz, a West Balkánt csak érintjük, a potenciális áldozatokról szólunk inkább. A szörnyű, és felfoghatatlan eset feldolgozása kegyeletsértő, az iparágat, és annak kapzsi és felelőtlen működését amely előidézte ezt a tragédiát, lehet és kell hibáztatni, de a drámai téma ebben a fiatalok részvétele. Az a morf, delíriumos állapot, ahová eljutnak, és optimális esetben az előadás után el tudunk kezdeni arról beszélgetni, miért van ez így, mik a valós okok. Mert a gyerekek oda mennek, ahol valamiféle kapaszkodót nyújtanak nekik, ez az iparág pedig a valahová tartozás érzetét nyújtja.