Ennek részleteibe most nem is megyünk bele, tisztában lévén avval, hogy úgyis (szinte) minden a pénzen, az anyagi lehetőségeken múlik. A Gyulán megrendezett X. Shakespeare-fesztivál nyolc ország harminchárom produkcióját kínálta, és 4600 nézőt fogadott. Volt koncert és kiállítás, Fringe fesztivál és kétnapos szakkonferencia. Záróközleményükben a szervezők az eseménysorozat művészi csúcspontjaiként a Nemzeti Színházzal közös Szentivánéji álom-bemutatót, a szentpétervári Balti Ház Macbethjét és a szabadkai Népszínház Macbethjét jelölték meg. Jómagam a londoni Globe Színház Sok hűhó semmiért-előadását és a pétervári Macbethet láttam a fesztivál két egymást követő, legkurrensebb estéjén, amikor is közel ötven újságíró posztolt a városban, a más foglalkozású fesztiválvendégekről nem is beszélve. Pechükre a két előadás közti 24 órában szinte egyfolytában esett az eső.

A londoni Globe Színház turnézó társulata, ha kérhetné, nyilván máshol is szívesen venne ilyen környezetet a produkciójához, mint ami a Várszínházban rendelkezésre áll. Ha nem is kör alakú a Vár, de körbeölelő, ódon, vöröstéglás, és még egy szerény, oldalsó, felső erkélysorral is rendelkezik. Szemre jól illik ide a Globe klasszikus díszletét mintázó faépítmény, a három, bársonyfüggönyös járással. (Van szerencsénk ismerni ezt a szcénát legalábbis a Szerelmes Shakespeare című filmből.)

A híres londoni színház néhány hete a Hamlettel szerepelt Pesten, Gyulára pedig a Sok hűhó semmiérttel érkezett. Szórakoztató cselvígjáték, de csak amíg jobban bele nem gondolunk. Mert ha esetleg igen, akkor rögtön az elején fennakadunk azon, hogy Don Pedro herceg - aki a Jók csapatát erősíti - felajánlja: álarcban meghódítja barátja kiszemeltjét, majd meg is kéri a lány kezét az apjától, azután átengedi barátjának. További fennakadásokon átvergődve - közben odaköszönve néhány ismerős motívumnak például a Makrancos hölgyből, az Othellóból vagy a Rómeó és Júliából - eljutunk a boldog végig. A boldog vég kettős esküvő: a halálba alázott Hero feltámad és feleségül mehet szerelméhez, vagyis korábbi vádlójához-sértőjéhez, Claudióhoz. Benedetto és Beatrice pedig megtudják ugyan, hogy ismerőseik becsapták őket az információval, miszerint egyikük szerelmes a másikukba, de ha már így alakult, hátha valóban ez van vagy lesz.

A Globe Színház Max Webster rendezte előadása nem tör nagyra. Kicsit sem akarja magát többnek mutatni annál, mint ami. Könnyedség, alkalmazkodó készség, profizmus. Nem tartozik a korszakos színházművészet kategóriájába. Sőt, hová tartozik egyáltalán. Hasonlít ismeretterjesztéshez, kultúrturizmushoz, színháztörténeti beavatáshoz, bárha a produkció nem Shakespeare-korabeli világot teremt a színen. De bármi legyen is ez, nem bánja meg az ember a vele való találkozást.

Nyolc színész alkotja a csapatot, férfiak és nők, fehérek, feketék, szőkék, fiatalok, idősebbek, változatos alkatok és karakterek, a szende széplánytól a fiús bonvivánon át a kopasz intrikusig. Eljátszanak tizenöt szereplőt a darabból, egyikből a másikba menet énekelnek, zenélnek, ki bendzsózik, ki tangóharmonikázik, ki harsonát fúj. Tartásuk van, kedélyük és szakértelmük. A Hero csöppet sem hálás szerepét adó Gemma Lawrence a napszemüvegében és az ujjatlan ruhájában simán beülhetne egy cabrióba valamely hatvanas évekbeli amerikai filmbe. Sam Phillips szőke és meggyőzően ostoba, felindult Claudiót formál. Emma Pallant olyan Beatrice, aki talán hamvas korában sem volt szép, s mire a vénlányság szele megérintette, addigra megkeseredés helyett egészséges humorérzéket fejlesztett magának. Simon Bubb (Benedetto) hórihorgas, szakállas fiatalember, aki különösen mulatságos, amikor észrevétlenül óhajt hallgatózni. Van egy halvány fejlődési vonala az alakításának: Benedettója érzékenynek bizonyul Hero megszégyenítésére, s ennek nyomán átáll barátaitól, katonatársaitól a nők oldalára. A további szereplők közül még a Leonatót adó Robert Pickavance-et emelem ki, aki avval vált személyes kedvencemmé, hogy láthatólag minden pillanatát élvezte és kiélvezte a színpadi létnek. Idős, ősz színész, de egy percig nem volt kétséges, hogy volna kedve akár a taps után azonnal újra lejátszani az egész előadást.

A Globe után azonban a Macbeth következett (másnap), amely az idei gyulai Shakespeare-fesztivál vezérműveként funkcionált, ahogyan pár éve A vihar. Három különböző, nagyon is egyéni verzió szerepelt a programban: a Maladype Macbeth/Anatómiája, a szabadkaiak Hernyák György rendezte Macbethje és a szentpétervári Balti Házé. Ez utóbbit május végén mutatták be a belga rendező, Luk Perceval első oroszországi munkájaként. (Ugyanakkor Pétervárral nem voltak ismeretlenek egymásnak: a Balti Házban Percevalnak jó néhány rendezése megfordult. A Macbeth pedig már kétszer is megvolt neki.) A produkció - ez az idevágó kifejezés - érdekes. Olyan Macbeth-értelmezés, amely... innentől nehézségekbe ütközöm, némiképp bizonytalanná és gyanakvóvá válok.

Annyi bizonyos, hogy Perceval Macbeth lelkét világítja (sötéten), s ott benn a bűnt, a szenvedélyt, az értelmet kutatja. Az előadás világa leginkább egy nyomasztó, lidérces álomra hasonlít. Macbeth álmodja persze, akivel az összes többi szereplő felszínesen érintkezik csak. (Illetve van egy hű szolgája Lennox, aki bármiben a rendelkezésére áll, de neki könnyű. Mert ez az elegáns fekete ruhás férfi - Jurij Jelagin játssza - mégiscsak kívül van. Egyszer úgy jön el urától, hogy könnyedén abszolvál közben egy ugróiskolát.)

A címszerepet megformáló fürtös, testes, fehér inges Leonyid Alimov jószerével el sem hagyja a színpad elejét, a rivaldát, ott járkál, kiabál, háborog, meríti vödör vízbe a fejét és emelgeti szájához sűrűn a borosüveget. Rajta kívül mindenki halkan, mikroportba beszél, ami erősíti azt az érzetet, hogy Macbethünk fejében szólnak a hangok. A létet, amibe a férfi kivettetett, néhány hosszú, keresztbe-kasul függő rúd képviseli - mintha óriások játszanának marokkót e pálcikákkal -, ezeken gubbasztanak artisztikus biodíszlet gyanánt a vészbanyák, akik a szokottnál többen vannak és egy szót sem szólnak. (Markáns kezdete az előadásnak, ahogy a színpad hátuljában, füstben, ellenfényben egyenként behátrálnak a színre a térdig érő hajú, mezítelen boszorkányok, majd az összes további szereplő.) A hosszú, lassú csendek után az események menetében az előadás idegtépő zajokból összeálló hangzavarrá fokozódik majd. (Zeneszerzők: Lothar Müller, Pavel Mihejev.) Macbeth dúlt, önmagával eltelt ivászata és az abból cselekményileg fakadó tettek voltaképp csupán egyetlen ponton érintkeznek a színpadi valósággal: a Lady nyomán.

Alimov Macbethje nagy, tohonya test, ösztökélni kell. Történetesen épp iszik és monologizál akkor is, amikor a feleségét Duncan király megerőszakolja. Az asszony ziláltan érkezik színre, tűsarkas cipőmagasságát már korábban elvesztette, ruhája tépett, harisnyanadrágja a bokájára lóg. Van ezután egy furcsa, nyers, zakkant kacagása. Jóval később Macbeth ráneveti a rímet erre a hisztérikus kacajra. A borzalmas éjszakán a Lady szeretkezve veszi rá férjét a gyilkosságra, a bosszúra. (Hm.) Az asszonyt a pétervári akadémián nemrég végzett Maria Sulga játssza erős nőiességgel. Fejét belemeríti ő is a vödörbe, s ahogy kiveszi, hosszú hajával látványos vízcseppzuhatagot képez a levegőben.

Perceval balladisztikus hangvételű Macbethje a sötét misztikumot a lét abszurditásáig igyekszik kiterjeszteni. Nem véletlenül keverednek a szövegbe Samuel Beckett-darabok részletei. A Lady kézmosás helyett az Ó, azok a szép napokat idézi, Macbeth pedig A játszma végéhez konkludál. Perceval Thomas Brasch német fordításából-átiratából dolgozott, ennek orosz változatát készíttette el Maria Korenyevával. Nyers, sallangtalan, hétköznapi az oroszul elhangzó szöveg (ellentétben a kivetítőn megjelenő Szabó Lőrinc-fordítással).

Amikor a Lady már túl van a dolgon, az arcát eltakaró hosszú hajával hasonlítani kezd a színpadon egyfolytában jelenlévő, izgő, mozgó, vonagló, táncoló vészbanyákhoz, akinek egyike erősen állapotos. Ha a végén a Lady maga is odavonulna közéjük, tudnám, hol vagyunk. Talán a Kékszakállú herceg várának hetedik ajtaja mögött.