Az angol reneszánsz vígjátékainak történetvezetése különös színezetet kap Shakespeare Vízkereszt-jében. A bonyodalom alapjaként szolgáló identitásváltások, és az ezekből fakadó félreértések természetesen gyakoriak, sőt, szinte elengedhetetlenek a kor komikus hagyományában, a Vízkereszt-ben azonban nem csak nevét és jelmezét cseréli a főhős, Viola (Johnny Flynn), hanem nemi identitását is. Férfiruhát ölt, és elszegődik Orsino-hoz (Liam Brennan) szolgálni, aki pedig őt kéri meg, hogy nyerje meg nevében a fivérét gyászoló, és a világtól elzárkózott Olívia (Mark Rylance) szívét számára. Viola metamorfózisa lassan megingatja Orsino és Olíviaeleinte szilárdnak látszó szexualitását is. Ráadásul a Globe társulata ezúttal nem csak a zene, valamint a jelmezek és díszletek tekintetében törekedett Shakespeare korának minél pontosabb újraalkotására, hanem a szereposztásban is, hiszen, akárcsak az angol reneszánsz idejében, a Vízkereszt női szerepeit is férfiak játszották. Az előadás közben nyilvánvalóvá válik, hogy ez a döntés nem pusztán tisztelgés a klasszikus színjátszás hagyományai előtt, hanem a darabban megjelenő, a szerelem nemektől való függetlenítését célzó kérdésfelvetések tudatos felvállalása és kidomborítása.
A darab elején Orsino és Olívia között állóháború dúl, amely a gyászoló, magányos vidéki nemeshölgyet ostromló epekedő, magányos vidéki nemes között kialakult stagnáló ostromállapot, és amely csak Viola érkezésével mozdulhat el a nyugvópontról. Azonban Orsino küldetése, hogy elnyerje Olívia szívét, épp azáltal válik értelmetlenné, hogy az álruhába bújt Violát kéri közvetítőnek.A magát fiúnak álcázó lány beleszeret fogadott gazdájába, Olívia pedig szomorúságát feledve lángragyúl az általa fiúnak hitt lány iránt.
Az előadás fokozatosan teszi mind nyilvánvalóbbá, hogy a konvencionális nemi szerepek ezúttal sokkal inkább gátlói, nem pedig segítői a szerelem virágzásának. Ennek egyik legerőteljesebb megnyilvánulása a színpadon, amikor Orsino először kénytelen szembesülni vonzalmával (az általa Cesario-ként ismert) Viola iránt, felpattan a nehézkes padról, amin addig ült, hirtelen mozdulatával feldöntve azt. A pad, és a vele együtt a színtér addig meghatározó elemét jelentő, hatalmas étkezőasztal, melyek így a dráma kiindulópontjának statikusságát voltak hivatottak jelezni, ezután lassan kitűnnek a színpadképből, hogy egy sokkal szellősebb, szabadabban kezelhető játéktérnek adják át helyüket. Ez a dramaturgiai fordulópont egybeesik Orsino növekvő vonzalmával és Olívia epekedő szerelmének kezdetével Viola iránt, mialatt, természetesen, mindketten tévednek a lány nemi identitását illetően.
Ami a cselekmény felépítése szerint a másodlagos történetszál kellene, hogy legyen, valójában mind terjedelmében, mind nyelvi leleményében felülmúlja az Orsino, Viola és Olívia hármasa által közrefogott világot. Böföghy Tóbi (Colin Hurley), Fonnyadi Ábris (Roger Lloyd Pack) és Mária (Paul Chahidi) összeesküvése, hogy megleckéztessék Malvolio-t (Stephen Fry) pöffeszkedő önteltségéért ellenpontozza a főszál érzelmi túlfűtöttségét. Ami igazán különlegessé teszi ezt a fejezetet, az Paul Chahidi és Stephen Fry játéka. Előbbi élénk, kokettáló mimikájával, utóbbi pedig tökéletes időzítésével és tagolásával éri el, hogy azokból a sorokból is kiérezzük a komikus töltetet, amelyekre olvasva fel sem figyelnénk.
Az előadás tengelyét, a két szál közötti kapcsot Olívia bolondja, Feste szolgáltatja. Feste a bölcs bolond, a „jester" figurájának archetipikus megtestesítője, aki a darab elején fennálló rendszer fokozatos felbomlásának katalizátora, és az arra adott reflexiók megfogalmazója. A jester feladata a nemesek bolonddá- és a nemtelenek hőssé tétele, Peter Hamilton Dyer játéka pedig képes hihetővé, sőt természetessé tenni ezt az átmenetet. Szavai egyszerre pengeélesek és megbocsátók, hol életteliek, hol pedig mélyen melankólikusak. Így a bolond központi helye a tapsrendben aligha véletlen.Feste előadásában halljuk a dalbetéteket is, amelyek zenéje Claire van Kempen munkáját dícséri. Kádenciájuk visszaadja a darab keserédes, patetikus hangulatát, hangszerelésük letisztultan követi a reneszánsz hagyományt, jól olajozott csapágyai az előadás fordulópontjainak.
Egy olyan darab esetében, ami ilyen nyílt deklarátuma a szerelem nemtől való függetlenségének, és azt inkább lelki egységként, mint testi vonzalomként ünnepli, egy naprakész fordításnak szakítania kell a klasszikus magyarítások gyakori hiányosságával, miszerint azok nem léptek ki a szerelem heteroszexualitásra való leszűkítettségéből, és sokszor pironkodó mismásolással kenték el a nyilvánvalóan homoerotikus utalásokat. Radnóti fordításában például Antonio, a hajóskapitány, Sebastian jobbkeze, testőre, életének megmentője és hű társa még „baráti szeretetnek" nevezi, amit pártfogoltja iránt érez, Mészöly Dezsőnél „lelkes rajongásról" beszél, ami azonban még mindig csak közelíti a lényeget. Nádasdy Ádám fordításában (amit az Uránia is használt a Globe felvételéhez) már „tiszta szerelem" hajtja Antonio-t küldetésében, hogy oltalmazza a fiút.
A darab lezárása rendezi a sorokat, és a nemi ellentmondásokat Sebastian, Viola ikertestvérének felbukkanásával simítja el. Sebastian elveszi Olíviát, Orsino pedig Violát, így a férfi-nő relációk a helyükre kerülnek. A darab közben megfigyelhető megingások azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy a szerelem elsősorban nem fizikai vonzalom kérdése, hanem a barátság és bajtársiasság legmélyebb megnyilvánulása, amely a szexualitás rigorózus szabályszerűségein túllépve minden ember egyéni küldetése.
hírlevél
