A Vígszínház korszakos színésznője volt Ruttkai Éva. Ott kezdődött a pályája, 1945 augusztusában. Sorsszerűen. Tolnay Klári megbetegedett, így a Hattyú című előadás veszélybe került. Akkor ideiglenesen – mivel a háború alatt bombatalálat érte a Vígszínházat – a Rádius Moziban játszottak.
Alexandra hercegnő főszerepébe az akkor 17 éves Ruttkai Éva ugrott be. Elbűvölte a közönséget, lázba hozta a korabeli sajtót. A Vígszínház rögtön le is szerződtette.
„Személyében én már egy hatalmas pályát bejáró, nagy tapasztalatú művészt ismerhettem meg az 1970-es évek végén. A Vígszínházban – főiskolásként, pályakezdőként – egy színpadon lehettem vele a Három nővér, az Antonius és Kleopátra, a Minden jó, ha vége jó és a Bűn és bűnhődés című előadásokban. Amikor színpadra lépett, megváltozott minden. A partnerek és a nézők felvillanyozva várták, mit fog csinálni ez az öntörvényű, sugárzóan szép alak.
Csak a szerepében élt, nőisége ezer színben pompázott. Volt benne valami ellenállhatatlan bűverő.
Közvetlen partnere egyszer lehettem, az utolsó előtti színpadi munkája során, a Pesti Színházban, Nádas Péter Találkozás című darabjában. Nádas Péter maga előtt kettőnket látva-hallva írta ezt a darabot, amit Radnóti Zsuzsa, a mű dramaturgja mesélt nekem. Egy fényképet is kért rólam Zsuzsa, hogy eljuttassa a szerzőnek. Az írásműben még az állam alatti anyajegy is stimmel. A Találkozás két nemzedék találkozása, a felnőtt és az éppen felnövekvő nemzedéké: a tudás és nem tudás, a tapasztalat és tapasztalatlanság, a történelem és a történelemnélküliség, az életsűrű idő és a fogalmak nélküli üresség találkozása. Egy fiatalember felkeresi Máriát, hogy „adja oda neki a múltat”, benne az apja történetével, akit ő nem ismerhetett, mert egy pisztolygolyóval eldobta életét, amikor Mária szerelme volt. Ez egy hatalmas drámai küzdelem a fiatal nemzedék nevében, mert az össznépi hallgatás elnémította a múltat. Akinek nincs múltja, annak jelene s jövője sincs. A történelmen kívüli élet állati lét. Ha nem ismerjük a dolgainkat, akkor nem tudjuk megnevezni őket, nincsenek rájuk szavaink, fogalmaink, csak makogunk, ugatunk, vonyítunk.
Ruttkai Éva művészi tudása, élettapasztalata minden pillanatban maga volt az igazság, csak élnem kellett a felkínált lehetőséggel a színpadon.
Ez egyben nagy művészi találkozás is volt. Pályámon az egyik fordulópont. Innentől másként gondolkodtam drámáról, színházról, színészetről" – mondta a Hírnöknek Hegedűs D. Géza, aki szerint Ruttkai Éva őszintén kíváncsi volt különösen az új tehetségekre, az új színházi formában gondolkodókra: – Ez az őszinte figyelem őszinteségre serkentette a beszélgetőpartnereit is. Nem merevedett magasban álló szoborrá, tanulni, megújulni akart, pedig tisztában volt a léptékével, mégis szerény maradt, közvetlen és szeretetreméltóan emberi.
Tíz évvel ezelőtt adta át az önkormányzat – a Wahrman Mór köznél, ahol addig garázsok álltak – a Ruttkai Éva parkot. A Vígszínház legendás színésznőjének szobrát 2013-ban állították fel ott. Marosits István, Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész alkotása. 2022. december 30-án a szobornál koszorút helyezett el a XIII. kerület polgármestere, Tóth József a színművészről elnevezett parkban. Az ünnepen jelen volt többek között a Kossuth-díjas színművész lánya, Gábor Júlia is férjével, Szigethy Gábor színháztörténésszel, egyetemi tanárral, aki beszédében történeteken keresztül idézte fel Ruttkai Éva halhatatlan alakját – olvasható a polgármester Facebook-oldalán.
„Gyakran járunk itt, a parkban. Feleségem egyszer egyedül jött, virágot hozott édesanyja szobrához. Azt látta, hogy egy anyukát az ötéves kisgyereke kérleli, hogy anyu, én a szobornéni ölébe akarok ülni. Ez a kisgyerek felnőttként is sokszor fogja majd hallani az édesanyjától, hogy te kicsi korodban a szobornéni ölében szerettél ülni a Ruttkai Éva parkban. A halhatatlanok – halhatatlanok”, fogalmazott Szigethy Gábor.
Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva a Rómeó és Júlia című előadásban, 1963, Vígszínház, rendező: Várkonyi Zoltán (Fotó/Forrás: Vígszínház)
„Sok mindenről beszélgettünk Évával”
Keleti Éva Kossuth-díjas fotográfus 1953-ban fotózta először Ruttkai Évát. Lapunknak elmondta, jelenleg új kiállítására készül, amelynek azt a munkacímet adta: „Ezt még nem láttátok…” Képei között több is lesz majd Ruttkai Éváról a Találkozás című előadásból.
– A Vígszínház volt az első színházi fotós terepem. Éva pályája akkoriban már rakétaszerűen felfelé tartott. Aztán egyre többet fotografáltam őt, s valahogy egyre közelebb is kerültünk egymáshoz – elsősorban mint két anya. Megosztottuk egymással a gyereknevelési dilemmáinkat. Éva egyébként nagyon szerette az édesanyját, aki mindig elkísérte hozzám a fotózásokra. Barátokká váltunk, végül is kortársak voltunk. Egy idő után már beavatott bizonyos gyötrelmeibe is a színészileg nehezebb periódusaiban. Sokat elemezte a szerepeit és magát. Persze amit Várkonyi Zoltán, a Vígszínház főrendezője, igazgatója mondott neki, az szent volt számára. A titkait sosem velem osztotta meg. Sok mindent elmesélt Marcsinak, a fodrásznőjének. Az igazi barátnője pedig Szatmári Liza volt, akivel együtt kezdték a színészetet Lakner Bácsi gyerekszínházában, és mindketten a Vígszínház tagjai lettek. Lizával ma is minden hónapban beszélek telefonon. Végül is csupán három évvel idősebb nálam, ő jövőre lesz 95 éves.
Keleti Éva ikonikus képei közé tartozik az a fotósorozat, amelyet Ruttkai Éváról és Latinovits Zoltánról készített az otthonukban:
„Szinte beköltöztem abban az időben hozzájuk. Éva jobban ismert engem, Zoli nehezebben nyílt meg. De aztán mindketten kiengedtek. Nem pózoltak. Minden érzésüket megmutatták, kifejezték. Ott, a fotómasinába belenézve láttam meg, hogy a kapcsolatuk megingott."
Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva (Fotó/Forrás: Keleti Éva)
Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva (Fotó/Forrás: Keleti Éva)
Az utolsó szerep
Ruttkai Éva utolsó szerepe a Vígszínházban Friedrich Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című darabjának a főszerepe, Claire volt. Halála után Koltai Tamás kritikus, színházi író így búcsúzott tőle a Kritika című folyóiratban: „Nem akart tudomást venni a betegségéről, s még kevésbé akarta a világ tudomására hozni. Mindig is az életét vitte a színpadra, s nem fordítva, nem úgy, hogy hétköznapi használatra szerepet csinált volna belőle. »A színésznek el kell temetnie, lelke legbelső zugába kell zárnia egyéni életének kínjait, fájdalmát« – ezt még jóval korábban mondta. És még ezt is: »Az ember annyit ér, amennyit nem ad fel.« Játszott. Játszott akkor is, amikor karjával már nem bírta átölelni szerepe szerint a partnernőjét. Ez fájt neki, de tovább játszott, és mosolygott. Tudott valamit, és a titkát magával vitte.”
A cikk a XIII. kerületi Hírnök című lapban jelent meg. A cikket a lap engedélyével közöljük.
Fejléckép: Bajza utca 1., Garzonház, Ruttkai Éva színművésznő az otthonában. (Fotó/Forrás: Kotnyek Antal/Fortapan)
hírlevél
