Nemrég került sor A nyúl füle nyílt próbájára. Ami mindenekelőtt feltűnt, hogy mennyire jókedvűen zajlott az egész folyamat. Minden próba ilyen, vagy ezt a közönség jelenléte váltja ki?

Ez több dologtól is függ, de A nyúl füle próbafolyamatáról általánosságban is elmondhatom, hogy jó hangulatban telt, és erre jött rá az, hogy most a közönség is ott volt velünk. A próbák egyhangúsága után mindig hasznos és jó élmény, ha kívülállók is beülnek, és megnézik, mit is csinálunk pontosan.

Szükségünk is van erre a fajta visszaigazolásra egyébként, hogy tudjuk, jó felé haladunk-e.

Ehhez a jókedvhez kétségkívül Fábián Péter rendező jelenlétére is szükség volt, aki egészen izgalmas karakternek tűnik.

Péterről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ne lenne jókedvű és izgalmas, amit csinál. Ráadásul elképesztő türelem jellemzi, ami magától értetődően igencsak fontos tulajdonság ebben a szakmában. Mi, színészek nem vagyunk egyformák. Vannak, akiknek rögtön megy, és jól áll az a szerep, amit a rendező rájuk oszt, míg másoknak adott esetben több időre van szükségük, hogy rátaláljanak a saját útjukra. Kivárni türelemmel, amíg ez mindenkivel megtörténik, ráadásul tényleg jókedvvel, elengedhetetlen ahhoz, hogy az egész előadás vidám legyen, és megfelelően összeálljon.

A nyílt próbán a nézők sokszor effektíve megpróbálták elkezdeni rendezni a darabot egy-egy hozzászólással, és látszólag Péter ezekre a meglátásokra nyitott is volt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nézők csak kiragadott jelenteket láthattak, épp ezért az ő elképzeléseik és igényeik egész másak, mint amikor valaki teljes egészében látja maga előtt az előadást. Péter biztosan türelmesebb is ebből a szempontból, de nekünk sincs problémánk ezzel, ezek az alkalmak éppen arra valók, hogy visszajelzéseket kapjunk.

Znamenák István A nyúl füle című előadás próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Fábián Péter először rendez az Örkényben. A társulat számára mit jelent, ha találkozhat egy új látásmóddal?

Szerintem ilyenkor az emberben elsősorban kíváncsiság van. Egy társulatnak egyébként is mindig jót tesz, ha kívülről érkezik valaki, aki nem úgy ismeri a színészeket, mint azok, akikkel már sokszor dolgoztak együtt. Én mindig hálás vagyok, ha egy rendező friss szemmel néz rám.

Hogy kell ezt érteni? Ha valakivel sokszor dolgoztok együtt, elkezd sémákban gondolkodni?

Igen, ez óhatatlanul benne van. Ha tudom valakiről, hogy mit tud halálbiztosan eljátszani, arra építeni fogok.

ehhez pedig elengedhetetlen, hogy olyan emberek érkezzenek, akik vadonatúj látásmódot, újfajta gondolkodást képviselnek, mint amit korábban megszoktunk. Erre nekem is szükségem van színészként. Ha tisztában vagyok vele, hogy mi az, amit jól csinálok, természetes, hogy arra támaszkodom, főleg ha még esetleg magamra is hagynak vagy nem kapok ellentétes instrukciót. Ennek megfelelően eleinte kényelmetlennek és ijesztőnek is érzem, ha valaki egész mást kér tőlem, mint amiben igazán jó vagyok, de utólag mindig hálás vagyok érte, hogy így történt. Ahogy telnek az évek, ezek a tapasztalatok mindig azt mondatják velem, hogy óriási szerencse és lehetőség olyan rendezőkkel dolgozni, akiket még nem ismerek.

Végső soron most is ez történik.

Hát, igen, ilyet kétségkívül nem csináltam még: konferanszié leszek, aki időről időre megjelenik, elmondja a kis szövegét, majd eltűnik. Amikor először láttam a próbatáblán, hogy Aesopus állatmeséiből áll össze az előadás, elképzelni sem tudtam, milyen lesz ez az egész… pláne amikor azt is megpillantottam odaírva, hogy „revü”. Mindenesetre kíváncsi voltam. Miután az olvasópróbán végigmentünk rajta, elhangzottak a dalok meg a versszövegek, lassacskán kezdett összeállni az egész a fejemben, és

Én is belelestem abba a hibába, hogy először azt hittem, ez egy gyerekelőadás lesz.

Aesopus állatmeséi elsősorban nem a gyerekeknek szólnak, és nem is az állatokról. Ők csak a hordozói azoknak az emberi gyarlóságoknak, amikre a szerző rámutat a történeteivel. Sőt, Péter tovább is ment, amikor megírta a szövegkönyvet, hiszen az előadás másik síkján megismerjük Aesopus élettörténetét is. Akiről egyébként nem sokat tudhatunk, csupán néhány könyv jelent meg az életéről, és azok is, mint minden ókori híresség esetében, csupa feltételezés, szedett-vedett leírások alapján íródtak. Mindenesetre nagyjából azért lehet tudni, hogy ki volt ő, és mit szeretett volna. Nagyon izgalmas az ő története is, hiszen rabszolga volt, de később felszabadították, majd királyi követ lett, végül Delphoi-ban éri a vég – ennek a teljes története megjelenik majd. Bizony, A nyúl füle nem gyerekelőadás. Ezt a darab elején Aesopus szerepében rögtön le is tisztázom a felkonfban.

Znamenák István A nyúl füle című előadás próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Nem lesz könnyű dolgod, ugyanis az előadás során végig a közönséggel leszel interakcióban.

Mondjuk úgy, a nézők lesznek a partnereim – és ezt halálosan élvezem, nagyon várom már, hogy legyen közönség, hogy ne az üres székekhez kelljen beszélnem. Mondtam is Péternek, hogy tulajdonképpen ők fognak engem rendezni estéről estére. Épp ezért nem is lesz soha két ugyanolyan előadásunk. Ehhez időnként improvizáció is szükséges, és gyorsan kell majd reagálnom bizonyos helyzetekben.

Szóval nincs benned félsz?

Ó, dehogynem… hogyne volna. De azért bízok magamban.

Aesopus meséi meglehetősen didaktikusak, és mindig valami fontos dologra mutatnak rá. Volt olyan történet, amiben olyan problémára ismertél rá, ami egyébként is foglalkoztatott?

Péter eleve olyan meséket választott ki, amik nemcsak engem, hanem azt hiszem, mindannyiunkat foglalkoztatnak. Az előadás címét adó történetet a nyúl füléről én személy szerint nem ismertem korábban – pedig abban a mesében nagyon sok minden benne van, amit érdemes tudnunk a máról. De többet nem árulnék el róla, mert az előadás végén ezt elég látványosan és mélyen bemutatjuk. A nyúl fülében elmeséljük ugyebár Aesopus életét is, hogy mik történtek vele és hogyan…

Rettentő tanulságos például az, hogy mit nevezünk rabszolgának. Aesopus – aki ugyebár maga is megtapasztalhatta ezt –úgy definiálja, hogy rabszolga az, akinek megmondják, mennyit kell dolgoznia, mikor keljen fel, semmibe sem szólhat bele, és éppen csak annyi pénzt keres, hogy ne haljon éhen… Na most innentől kezdve szerintem nincs szükség további párhuzamokra a mai életünkkel.

Ott van A csonka farkú róka története is például, engem is megdöbbentett, hogy ezek szerint már az ókorban sem volt szokás beismerni, ha valaki tévedett…

Bizony ám. Inkább ráveszem a többieket, hogy ők is kövessék el azt a hibát, amit én, és akkor továbbra is egyformák leszünk. Hát ezért mondtam, hogy ez nem gyerekdarab. Ezek morálfilozófiai és szociológiai problémák. Milyen érdekes, hogy ezekkel a didaktikus, moralizáló mesékkel, amiknek a vége mindig valami erős tanulság, látszólag az idők végezetéig el tudjuk mondani azt, hogy miben élünk.

Znamenák István A nyúl füle című előadás próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

A rendező ráadásul azzal reagál erre, hogy még inkább felerősíti a didaxist. Mintha ebben annak a felfogásnak az iróniája is megjelenne, hogy a színház feladata tanítani és válaszokat adni a jelenkor problémáira. Ami azért is izgalmas, mert tavaly egy interjúban emellett a felfogás mellett te is erősen érveltél.

Így van, ezt mindig is így gondoltam, bár nem úgy fogalmaznék, hogy a színháznak válaszokat kell adnia, sokkal inkább az a dolga, hogy élesen, keményen reflektáljon arra, ami a társadalomban történik – legyen szó akár politikai, gazdasági vagy kulturális jelenségekről. Reagáljon, és ne hazudjon. Persze, lehet úgynevezett életigenlő színházat csinálni, itt-ott még működik is, de egy idő után nagyon nehéz nem észrevenni, és nem reagálni arra, ami az ember közvetlen környezetében történik, máskülönben elkezdünk hazudni. Ez különösképp igaz a művészekre, szerintem mindig is ez volt a célja a mi mesterségünknek. És a dolog úgy fest, hogy ma nem mondhatjuk azt, hogy ebben az országban olyan rohadt jó élni.

Mi van azokkal, akik mégiscsak jól érzik magukat ebben az országban? Ők valószínűleg nem a társadalomkritikus színházakba járnak.

Ez a megosztottság régen is létezett, nem a jelenlegi politikai helyzet alakította így. Mindig voltak emberek, akik a színházra csak szórakozásként tekintettek. Amióta színész vagyok, azóta megy ez a vita. Én azt mondom, az is a kikapcsolódás formája, hogy megnézel valamit, ami kérdéseket tesz fel neked, és reagál arra, amit tapasztalsz a világban. Erre pedig azt felelik, hogy: dehogyis! A színház dolga szórakoztatni, hogy elvonja a figyelmem a mindennapi gondjaimról, nem akarok mást, csak azt, hogy táncoljanak, énekeljenek és konfettieső legyen egész este… Ez az egész vita rém unalmas. Hozzáteszem, ez utóbbival sincs semmi probléma egyébként, lehet szórakoztató színházat csinálni, bár megjegyzem, iszonyatosan nehéz. Legalább olyan kemény feladat, mint egy politizáló, társadalomkritikus színházban gondolkodni, amit én is kedvelek.

A nyúl füle ebben egész ügyesen megtalálja az aranyközéputat: egyrészről időtlen társadalmi problémákról beszél, másrészt mégis revü formájában mutatjátok be: lesz benne sok humor, szóvicc, cirkuszmutatvány.

Ha mázlink van, és jól csináljuk, akkor elsősorban szórakoztatni fog: nevetés, nevetés, nevetés, majd egyszer csak elgondolkodunk azon, hogy tulajdonképpen nem is olyan vicces, amiről beszélünk. Bízom benne, hogy a nézők fontos felismerésekkel távoznak majd a színházból.

Nemrég két fotókiállításod is volt, az egyik a Jurányi Galériában, a másik a Csányi5-ben. Bár te hobbiként tekintesz a fényképezésre, nekem ezek nem hobbifotóknak tűntek.

Tanultam a fényképezést, de egy percig sem űztem hivatásszerűen, ezért nem mondhatom azt, hogy nem hobbi, mert vannak olyanok, akik tényleg ebből élnek. Ismerek olyan művészeket, akiknek ha ránézek a képeire, azt érzem, hogy soha többé nem akarok inkább fotózni. Az a helyzet, hogy nagyon szeretem a kollégáimat.

– és ezt a fotó olyan szépen képes visszaadni. Már a főiskolán is állandóan fényképezgettem a próbákon, de igazán akkor kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor egy jó géphez jutottam ’91-ben, már Kaposváron. Szeretem az önkifejezésnek ezt a módját: megörökítem azt, amit látok. Ki akarom vágni azt a szeletet az időből és a térből, amit amúgy is kijelölt nekem a fény. Ezért hurcolászom magammal a fényképezőgépemet folyton.

Znamenák István A nyúl füle című előadás olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Eltervezed előre, hogy mikor, mit fogsz fotózni?

Egyáltalán nem. Csak ott van nálam a gép az öltözőben, aztán ha úgy adódik, felkapom, és fényképezek vele. Persze, most a színházi képeimet állították ki, de az utcán is szoktam fotózni, vagy hogy divatosabb szóval éljek: streetfotózom is.

Egy interjúban hivatkoztál Robert Capa híres mondására: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.”

Így van, bár azt hiszem, ő elsősorban nem fizikai közelségre gondolt, hanem arra, hogy fotósként benne kell lenned az adott szituációban, az egész személyiségeddel közel kell kerülnöd a témához. Hát, én aztán tényleg benne vagyok a színházi életben, és ennél közelebb már nem is kerülhetnék hozzá.

Azt mondtad, mindenki máshogy nyilvánul meg, amikor szeret. Ezek szerint a te szereteted a fényképezéskor nyilvánul meg?

Ezt jól érted, így van. Az sem véletlen, hogy korábban nem voltak kiállításaim. Egyszerűen csak szeretem, hogy ezek a felvételek ott vannak a gépemen, bármikor felnyithatom a laptopom, hogy átlapozzam őket. Elég csak rápillantanom egy képre, és már emlékszem is, pontosan hol, mikor, milyen körülmények közt született. Sokáig tényleg csak úgy tekintettem rájuk, mint személyes emlékeimre, de mostanság egyre többen mondják, hogy nem volna szabad a gépemen őrizgetni őket, mert mennyiségre és minőségre is komoly anyag gyűlt össze, például a kaposvári színházról, a Nemzetiről vagy különböző filmforgatásokról. Olyan felvételek, amiket meg kellene mutatni, legalábbis egy részét. De előbb legyünk túl ezen a bemutatón. Akkor majd lesz sok szabadidőm. Aztán meglátjuk, mi lesz.

Támogatott tartalom

Fejléckép: Znamenák István (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)