(pt)

Kurz und gut - mondja a német, ennek megfelelően én is megpróbálom röviden és jól összefoglalni a maradék élményeket. Elsősorban színháziakat, bár az a helyzet, hogy a Marko Markovic után autogramkérési célzattal visítva rohanó családanyák teatralitása semmivel nem ért fel.

A helyspecifikus, ráadásul a hely szellemére építő performanszoknak - vagy inkább megismételhetetlen happeningeknek - mindig jó hangulata van, ez bizton állítható. Ilyen volt a Gyárturisták is, a Zsolnay negyedet körbejáró, múltat és mát összekapcsoló, ide készült, nem kevés improvizációból, a nézői reakciót sem figyelmen kívül hagyó produkció. A műfaja szerint irányított szabadidő kifejezetten kellemes hangulathoz hozzájárult a kora nyári napsütés, idegenvezetőnk, valamint a fregolizó, azaz hol ilyen, hol meg olyan szerepben, hol itt, hol meg ott feltűnő Matta Lóránt és Köles Ferenc.

A kora nyár hőfokát az E78 játszóhelyein is éreztük, és csak remélni merjük, hogy a légkondit csak véletlenül nem kapcsolták be a Tranzit alatt. Tasnádi István darabjának előadását nagy attrakciónak ígérték, "kifejezetten Pécsre és a Zsolnay Kulturális Negyednek készült", "csak a Zsonay Fesztiválon" - írták róla, ami persze, hogy felkeltette érdeklődésünket. Még akkor is - vagy talán pont azért? -, ha nem oly halványan rémlik belőle egy Zalaegerszegen látott előadás, a kölni produkció sikerét pedig a Fidelióban is megírtuk.

A lényeg: nem volt kellemetlen másfél óránk, bár valami életszerűbb színrevitelt jobban elviseltem volna. És talán a darab is. Több abszurdot és fekete humort az allegóriára pakolt további allegóriák meg metaforák helyett, valami lostosabb fílinget - mert Tasnádi drámája egyszerre a kétezres évekre parafrazeált Isteni színjátéka, vizsgálja a reptéri tranzitba bezsúfolódott emberek pszichéjét, keres(tet velük) magyarázatot az irracionálisra, kelt nem kevés freudi(sta) utánérzést. És idéz(tet) fel hollywoodi sci-fiket és tévésorozatokat, közülük leginkább a Lostot. Míg azonban abban nem kevés a felszíni életszag - azt megkapargatva azonban megtalálunk benne minden előbb említett réteget -, addig Hargitai Iván rendezését nézve folyamatosan a jaj-nem-akarok-még-egy-elvont-agyalós-réteget érzésem volt. Az élet-Purgatórium már eleve stilizáció, ehhez jön a darabban szintén benne levő karakterek csomagjaiból kibújók - a szereplők lelkei, elfojtott érzései, vágyai, múltja - cseppet sem leíró, hanem nagyon is invenciózusra koreografált mozgása, ezt Pejtsik Péter egyébként izgalmas és hangkulisszaként, nem csupán illusztrációként működő csellójátékával tovább stilizálja, s aztán legvégül még kapunk egy szájbarágós temetőt vagy Pompejit - mert a repülőgép bizony lezuhant, csak egy utas, az újszülött élte túl a katasztrófát - angyali fehérbe öltözött gyerekkórussal, és akkor azt még nem is vettük figyelembe, hogy egy emeleten, fényben kezdődött a játék, majd lementünk a sötét földszinti terembe... emészthetetlenül sok ez, na. S hogy mégsem volt haszontalan megnézni ezt az egy-két árnyalatnyival túlhype-olt produkciót, az a benne résztvevő színművészeti egyetemistáknak köszönhető: a három koreográfus-rendező szakos hallgatónak, Táborosi Margarétának, Kiss Anikónak és Widder Kristófnak, a csomagban rejtőző alteregók előadóinak, illetve a közreműködő színész szakosok közül Kosik Anitának, Ódor Kristófnak és Wunderlich Józsefnek.

(nb)

Ha egy germanizmussal kellene jellemeznem a Zsolnay Fesztivál zenés programjait, azt mondanám, hogy a voll und ganz illene rájuk a legjobban. Az esti koncertekről nem hiányoztak a világzene és a népzene legnagyobb hazai és nemzetközi sztárjai: Boban Marković, Lajkó Félix és a Csík Zenekar koncertjei pedig a Pirogránit udvar teljes egészét megtöltötték, mind az élmény mind a létszám tekintetében is. Az idelátogatóknak természetesen már a délutánok során is akadt miből szemezgetnie, a klasszikus zenei pályára készülő pécsi zenehallgatók szinte minden napra készültek hangversennyel, hazánk legkiválóbb jazzdobosa, Balázs Elemér pedig zenésztársaival tartott improvizációs workshopot. A naponként megrendezett foglalkozásokat önfeledt jammelés zárta. A fesztiválhangulat azonban csak az eseménysor főprodukcióinak számító esti koncertek alkalmával köszöntött be a negyedbe, amikor is zsúfolásig megtelt az egykori porcelángyártelep hangulatát legautentikusabb módon felidéző Pirogránit udvar.

A legtöbb pécsit a Csík Zenekar koncertje érdekelte a legjobban, a legnagyobb bulit pedig a Dél-Szerbiából érkező rezesbanda, az utánozhatatlan Boban Marković csapata csapta, akinek nyomába talán csak fia, Marco Marković érhet, érzelemteli és virtruóz trombita-improvizációival. A mediterrán balkáni buli a publikum legkülönbözőbb korú tagjait is táncra bírta, Palya Bea pedig szokásához híven pár szám ereéig nemcsak hallgatta a rezes rezdüléseket, hanem aktívan közre is működött bennük. Lajkó Félix citerás lemezbemutató koncertjén szabadkai zenészbarátaival muzsikált. Nincs az Lajkó-rajongó, aki meg tudná állapítani, az istenadta tehetség ördögi népi hegedűsként vagy virtuóz citerásként állja meg jobban a helyét a színpadon. Palya Bea szefárd estjére a nagy érdeklődés miatt sajnos már nem fértünk be a E78 csendülősre átalakított koncerthelyszínén, ezért kénytelen voltunk az olasz La Tresca folk-rock melódián és a pécsi Mitzuraként is emlegetett Csőke Renáta romajazz-énekimprovizációin vigasztalódni a BárCsak kávézóban. Ha még az egyszer így vigasztalódhatnánk!