Pandora, Gabriella

Születésnapi zsúrok

2008.09.05. 00:00

Programkereső

A szokatlan színházi helyszín miatt többségében értetlenség, zavarodottság, jobb esetben nevetés, rosszabb esetben indulatos támadás volt a reakció a tízéves Trafónak táncoló Radio Ballet vs Co.ffein Projects Ferenciek terei előadásán. A Sub Rosa Társulat viszont elbűvölte a kíváncsiakat a Ferenc körúti aluljáróban.

Végre nem egyedül érkezem a trafós köztéri táncra szerda este. Néhány lelkes barátom kísér el kutyástól, és mások is lassan gyülekezni kezdenek a táncosnak látszó csoport körül a templom előtt. Ha egy produkció köztéri, performansz jellegű tánc, ráadásul egy olyan forgalmas helyet választanak neki, mint a Ferenciek tere, akkor jobb szemmel tartani az előadókat, mert a végén még kimarad belőle az ember. Jó is, hogy figyelek, mert a táncosok se szó, se beszéd hirtelen elillanak mellőlünk, és gyors léptekkel felkeresik színpadukat, a 7-es busz megállóját. Fölöslegesen rohanunk utánuk a tömegben, csak hosszú várakozás után kezdik el az előadást.

Előtte azonban egy trafós szervező lány még odasúgja nekem, döntsem el, melyik csoportot akarom nézni, mivel a Radio Ballet átmegy a másik oldalra. A Radio Ballet versus Co.ffein Projects tehát ebben az esetben olyan közös táncot jelent, amikor a fellépők egyik csoportját egy nyolcsávos autóút választja el a másiktól. A a Co.ffein marad, a Radio Ballet átvonul a Jégbüfé mellé, és elkezdődik a szimultán tánc. Én kicsit megfosztva érzem magam az ’egész’ élményétől. Menjek vagy maradjak? Végül maradok a templom oldalán, és kíváncsian figyelem, hogyan sikerül majd egy zsebkendőnyi helyen táncot bemutatni.

 

Co.ffein Projects (fotó: Fidelio.hu)
 

A csoport, nem törődve a konvenciókkal, hirtelen hatalmas betűkkel pingálni kezd az aszfaltra: TÍZ ÉVES a TRAFÓ! Egy perc múlva kész a színpaduk a megálló körül, mindenhol a krétarajzok díszelegnek(ezt az elkülönített teret a legtöbb járókelő kikerüli). Az egy éve alakult Co.ffein Projects klasszikus balettelemeket is használó kortárs táncot mutat be. A helyszín miatt nagyrészt improvizálnak, hiszen nem tudhatják előre, mikor megy oda hozzájuk valaki, mikor lökik fel vagy tapossák meg őket. Ez ugyanis mind benne van a pakliban. Az öt táncos eleinte nem is igazán táncol, inkább a feliratozást folytatva valamiféle térkijelölést végez, vagy, ha úgy tetszik bejárópróbát tart: egy-két pörgés, láblendítés, néhány forgás a földön. Majd párok, triók alakulnak, kezdenek előadás jelleget ölteni a balettmozdulatok, és birtokba veszik a buszmegálló üvegkalitkáját. Fejjel lefelé lógnak a jegyautomatáról, fejen állnak az üvegfalon, egy újabb krétarajzzal egyszemélyes parkolót csinálnak az ülésekből.

Rám tör a kíváncsiság, vajon mi történhet odaát a Radio Ballettel? Gyorsan átrohanok az aluljárón, hogy elcsípjek még valamit belőlük. Ha lehet, a Jégbüfé oldalán még nagyobb a káosz: még több ember, még kevesebb hely. Itt nem láthatom egészében a csoportot, mert elnyeli őket a tömeg, csak néha bukkan fel váratlanul egy megizzadt, aszfalttól bekoszolódott arc. A Radio Ballet kénytelen keményebb eszközökkel dolgozni. Elszántabbak és provokatívabbak, nem félnek eléfeküdni egy buszhoz futó embernek, nekitámaszkodni a busznak, hozzábújni egy padon várakozó fiú lábához. Krétaszövegeik is radikálisabbak: „Mire vársz? Mire várunk? Mire a várás?” Mozgásukból, gesztusaikból az a válasz körvonalazódik: „Ez csak játék, szállj be!” Aztán a Radio Ballet visszafut a másik oldalra, én utánuk, ott pedig egy közös fináléval fejezik be a műsort.

 

Radio Ballet (fotó: Fidelio.hu)
 

Csütörtök délután a Sub Rosa Társulat Trafó 10 – Dinamó című előadása más jellegű mozgásra ösztönzi a Ferenc körúti aluljáróban bámészkodókat. Nagy, henger alakú kartondíszletet állítanak fel, kívülről régi trafós előadások plakátjaival tapétázzák ki az oldalát. Nehéz nem észrevenni. Egyik oldalából egy félig a kartonba épített bicikli lóg ki, ami fölött egy fejnagyságú luk emelkedik ki a „hengerszínpadból”. A Nem egyszerű szobabicikli ez, hanem egy olyan dinamó, amit ha az ember elég gyorsan hajt, érdekes dolgokat indíthat be vele a henger belsejében. Az interaktív installáció működésének lényege az, hogy valaki felül a biciklire, fülére fölteszi az odahelyezett fülhallgatót, és fejét bedugja a csőszerű leselkedő nyílásba. Ahogy a néző hajtja a biciklit, áramot termel, és a fény kigyulladására már indulhat is a körülbelül félperces etűd odabent.

A kukucskáló színház nagy sikert aratott az aluljáróban, perceken belül öt-hat ember is megpróbálta egyszerre bedugni a fejét a nyílásba, ám sikertelenül. Hiába, sokkal izgalmasabb, ha valami el van takarva, vagy csak sejtetve van… Egy bácsi annyira lázba jött, hogy szinte lelökte az előző embert a bicikliről, hadd lásson ő is valamit. Kiderült azonban, hogy a bácsi nem tud előre tekerni, csak hátrafelé, azaz nem tud biciklizni, így nem láthatott semmit, pedig többen próbáltak segíteni neki. Csalódottságában leszállás közben majdnem magával sodorta a fél díszletet.

Fejemet bedugva az arannyal borított kis helységbe, mi más, mint egy születésnapi köszöntés fogadott. Az aranypapíron mindenhol színes masnik lógtak, szappanbuborékok szálltak, középen pedig egy nő (Schermann Márta) állt kezében egy születésnapi tortával, amin az (elektromos) égők akkor gyulladtak fel, ha a biciklit elég gyorsan hajtottam. Az aranypapírról visszaverődő csillogó fény, a tündérszerű nőalak és a szokatlan testtartásom miatt a jelenet egy látomáshoz hasonlított. Sajnáltam, hogy ki kell húznom a fejem, de engednem kellett, hogy másokat is elvarázsoljon a Trafó születésnapi zsúrja.