Etelka, Aletta

Pozícióváltások

2009.03.28. 00:00

Programkereső

Kozmér Alexandra nyolcévnyi kényszerpihenő és műfaji kalandozás után másfél éve talált vissza a klasszikus balett legnagyobb magyar színpadára. Miközben pályája állomásairól faggatom, közvetlen természete nem gátolja abban, hogy a kávézó asztala mellől felugorva passer-helyzetben magyarázzon. Életkedve sugárzó, pedig göröngyös volt a sikerhez vezető út.

Kozmér Alexandra (foto: Mezey Béla)

Fidelio Est: A legtöbb kislány álma, hogy balerina lehessen. Nálad hogyan kezdődött ez a történet?

Kozmér Alexandra: Csípőficammal születtem. A lábamat kilencven fokos szögben kellett rögzíteni csecsemőként, és ez a lábfejem teljes kiforgatását eredményezte. Így aztán ’grand pliében’ álltam fel a kiságyban. A kezdeti ortopédiai probléma miatt sok mozgást javasoltak, ezért kezdtem el úszni és szertornázni. A szertornaedzések alatt figyeltek fel a baletthez való adottságaimra, és anyukám elvitt a Balettintézetbe felvételizni.

FE: Nem jelentett problémát a rendellenesség a felvételin vagy később?

KA: Nem tüntettük fel a papíron a csípőficamot, és a felvételiztetők nem vették észre, sőt! A lábfej-kiforgatottság előnyt jelentett. Fizikai problémák, fájdalmak később sem adódtak a pályám során emiatt, de anyukámmal kötöttünk egy egyezséget: amíg táncolok, nem árulja el, melyik lábammal volt baj, mert akkor bizonyára pszichésen is bebeszélnék nem létező érzéseket, fájdalmakat.

FE: Klasszikus balerinaként végeztél, és már a főiskola utolsó évében az Opera színpadán állhattál. Később feltűntél kortárs előadásokban, aztán hosszabb ideig szem elől tévesztettünk.

KA: Hosszabb külföldi tartózkodás után súlyproblémákkal küszködve érkeztem haza, ezért „kiszorultam” az Opera színpadáról, de a másfél évvel ezelőtti visszatérésem óta olyan szerepeket táncolhattam el, amelyek régi álmaim voltak. A hattyúk tava, az Anna Karenina nagyon sokat jelentett számomra, a Giselle-t pedig májusban táncolhatom el Athénban állandó partneremmel, Oláh Zoltánnal. A kortárs tánc szabadsága mindig vonzott. Élvezetes volt a munka Kun Attilával, Ladányi Andreával, Horváth Csabával. Attilával, illetve Nemes Zsófiával, aki az ő helyét veszi át a PRevolution Company társulatban, most is dolgozom, de valahol mégis a klasszikus balett áll hozzám igazán közel.

FE: Mit jelent a kortárs számodra, ha ilyen fontos a klasszika?

KA: Ha táncolok, számomra csak „a tánc” létezik, és egyikről sem szeretnék lemondani. A kortársban azért próbáltam ki magam, mert érdekelt, mire vagyok még képes, mit tud a testem a megtanult mozgásformák mellett. De a saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen nehéz napról napra, rendszertelenül élni, nélkülözni, mert ez a műfaj szenved az elismertség és támogatás hiányától.

FE: Vendégszerepeltél és tanultál Mexikóban, Finnországban, Spanyolországban, az Észak-Karolinai Táncakadémián. Mi tartott vissza attól, hogy kint maradj valamelyik nálunk jobb körülményeket biztosító országban?

KA: A honvágy. Amerikát azért kellett megnéznem, hogy tudjam, hol és hogyan nem szeretnék élni. Spanyolországban viszont szakmailag nem voltam megelégedve a társulattal, ahol dolgoztam. A koreográfus Victor Ullate a világ legjobb táncosait gyűjtötte össze, de nem tudta kihasználni a koreográfiákban a kvalitásokat, és szervezetlenül folytak a próbák is.

FE: Az Opera új bemutatójában, a Balanchine-estben láthatunk, melyet amerikai mesterek tanítottak be.

KA: Igen. Professzionális és jó hangulatú próbafolyamaton vagyunk túl. Ráadásul technikailag izgalmasak számomra a Balanchine-koreográfiák a sok off-balance helyzet miatt. Persze épp ez adja a nehézségét is; leginkább úgy tudnám magyarázni, hogy a táncosnak nem kell mindig a spicc-cipő tetejére felállni, és ez meglehetősen instabil pozíciókat hozhat létre, könnyen meg is csúszhatunk.

FE: Két különböző karakterű női alakot jelenítesz meg a Szerenádban és a Who cares?-ben: az egyik drámaibb, a másik játékosabb jellem. Civilben melyik vagy inkább?

KA: Nem tudom a jelmez levételével a szerepet is az öltözőben hagyni, ezért a kedvem is mindig az alakított karakter által befolyásoltan alakul, például a Bajadér megformálásakor kicsit sötétebben láttam a saját életemet is. A két koreográfia közül inkább a humorosabb, lazább, ám technikailag nehezebb Who cares? áll közelebb hozzám.

FE: És most milyennek érzed a pályád és a civil életed alakulását?

KA: Most egyensúlyban vagyok, a szakmailag és a magánéletemben is. Úgy érzem, hogy ezen most már csak egy gyermek érkezése változtathat, mert akkor eltolódnak a hangsúlyok egy nő életében.