Luca, Ottilia

Magunk alkotta labirintusok

2009.06.22. 00:46

Programkereső

A Labirintus sokféle gondolatot ébreszt, teret enged a szabad asszociációknak. A források és a hivatkozások felismerhetőek benne annak ellenére is, hogy a zene kortárs, a tánc pedig nem pusztán tradicionális folklór, hanem a témának alárendelve más stílusokkal is bővült.

A Magyar Állami Népi Együttes az utóbbi néhány évben bemutatott műsoraival - még ha tradicionális koncepció alapján készültek is - tudatosan igyekezett kortárssá válni, amennyiben mai, aktuális üzenetet is hordozó előadásokat hoztak létre. A Bartók-trilógia második része az őszi bemutatót megelőző egy évben állandó feladatot adott az együttes zene- és tánckarának egyaránt: az autentikus folklór és a kortárs értelmezések közötti területet fedezték fel ezalatt.

A munka valójában két éve indult el, amikor az alkotók - a művészeti vezető, Harangozó Gyula-díjas Mihályi Gábor, és a TranzDanz társulat alapítója, Kovács Gerzson Péter - eldöntötték, hogy a bartóki ars poeticát szem előtt tartva készítenek trilógiát. Úgy vélték, azon művészek számára, akik a folklórt kiindulási alapként tekintik, a bartóki példa megkerülhetetlen. Egyetlen műsorban azonban lehetetlennek tűnt mindazt megfogalmazni, ami számukra Bartók kapcsán felmerül, ezért elkötelezték magukat a Trilógia létrehozása mellett.

Az első résszel, a Kincses Felvidékkel - amely szintén a Fesztivál Színházban került bemutatásra, 2006 májusában - elsősorban a forrásokra szándékoztak rávilágítani, vagyis arra a közegre, ami Bartókot egész életében inspirálta. A Felvidék tájegysége méltó módon reprezentálja a bartóki szellemiséget, hiszen soknemzetiségű terület, amit ő azonban teljesen homogénnek látott, ezért emelték ki az innen származó zenei alapanyagot. A Trilógia harmadik részében eredeti Bartók-művet céloznak meg, ezért a Labirintushoz felkérték Sáry László zeneszerzőt. Az ő zenéje az autentikus népzene és Bartók saját kompozíciói közötti világ között épít hidat. A tervek szerint a Cantata Profana lesz a folytatás, a harmadik rész alapja.

A Labirintus sokféle gondolatot ébreszt, teret enged a szabad asszociációknak. A források és a hivatkozások felismerhetőek benne annak ellenére is, hogy a zene kortárs, a tánc pedig nem pusztán tradicionális folklór, hanem a témának alárendelve más stílusokkal is bővült. A Labirintusban előforduló stílusjegyek alkalmazása szemléletbeli kérdés volt az alkotók számára: részben a hagyományokhoz fűződő viszonyunkról szólnak, másrészt fontos észrevenni, mik azok a további kulturális hivatkozások, amelyek segítségével kialakították ezt a nyelvet.

Az archaikus kultúra értelemben használt folklór a nyugati világban egyfajta egzotikumként jelenik meg. Tagadhatatlan, hogy létezik egy erősen romantikus attitűdje, valamint befogadásakor az is lényeges befolyásoló tényező, hogy milyen politikai struktúrában jelent meg, ami esetleg további jelentésekkel telítette (akár az eredeti teljes elvesztésével) egészen a tömegszórakoztató funkció betöltéséig. Ezek a jellemzők mindenhol a világon a mai napig rányomják bélyegüket minden olyan színházi produkcióra, amelyben szerepe van a tánc folklórból táplálkozó ágának. A hajdani használatból származó jelentések a mai napig visszahúzzák a műfajt, hiszen nem könnyű lehántani a rátelepedett, mára feleslegessé vált rétegeket.

Labirintus, MÁNE
Labirintus, MÁNE

Az alkotók szándéka a Magyar Állami Népi Együttes újabb produkcióival az, hogy megkíséreljék helyére tenni, mi közünk a hagyományokhoz, és azoknak milyen helyük van a mai világunkban; mindezt kirekesztő aspektusok helyett integratív megközelítéssel. Úgy vélik, a hagyomány nem az, ami a múzeumban van, hanem ami bennünk él. Amiből létrejön aktuális személyes identitásunk, kultúránk, nyelvünk, hiszen amikor hivatkozunk valamire, abban a reményben tesszük, hogy azt a forrást környezetünknek is ismernie kell.

A Földön apám fia volnék című előadás bemutatójával, négy évvel ezelőtt kezdődött a paradigmaváltás abban a tudatban, hogy a fél évszázada alapított Állami Népi Együttes a mai napig mintaadó funkcióval rendelkezik, ami rendkívüli felelősség. A Labirintus ebben a szellemben, az aktualitás, az integráció, a sokrétegű kultúra fogalmakat érintő előremutató kompromisszumok mentén jött létre.

Az előadás látványtervező-rendezője, Kovács Gerzson Péter megfogalmazásában ezen kompromisszumok alkalmazása természetes létformánk része, az ide vezető út pedig világos: van egy gazdag, jól megismerhető folklórkincsünk, ami egyébként a nyugat-európai országoknál hiányzik. Szerencsére előkerültek időben azok a technikai eszközök, amelyek lehetővé tették ezek rögzítését, elősegítve ezzel az utókor számára a feldolgozásukat, megismerésüket, a tanulhatóságot. Ezekből kellő intuícióval létre lehetett hozni egy sajátos, kortárs táncnyelvet, ami, mivel ebben a környezetben, ebben a kultúrában alkották meg, evidensen a miénk. Mindez megcáfolja a tömegszórakoztató, a valóságot letagadó, andalító funkciót, és csinál belőle azt, amire való: színházat. Szcenikával, világítással, mozgással, zenével. Ezzel épült egy ésszerű, értelmes imázs, amiben van lendület, gondolat, aktualitás.

Ez az új nyelv megköveteli, hogy elmozduljon attól, amit a Magyar Állami Népi Együttes táncosai, élükön Aranysarkantyús büszkeségeikkel (Farkas László, Sikentáncz Szilveszter, ifj. Zsuráfszki Zoltán) és a Népművészet Ifjú Mestereivel (Molnár Anna, Onodiné Csécsi Katalin, Strack Orsolya) megszoktak. Ezért már 2007 októberében elkezdett dolgozni velük Kántor Kata, a TranzDanz társulat törzstagja, aki egy, közel a bemutatóig tartó tréninget vezetett számukra, a néptáncban hagyományosan nem használt testrészek fejlesztésére.

Sáry László kompozíciójában is komoly szerepük van a táncosoknak: énekelnek, „kopácsolnak". Éppen ezért a próbafolyamathoz komoly ritmus- és hangképzés is tartozott, hogy ezekben is a lehető legjobbak legyenek, s ne sérüljön a zenei koncepció. A konkrét koreográfiával való munka csak ezután kezdődött el. Tizennégy-húsz tagú kar és hét szólista vesz részt az előadásban. A tánckar szinte az operában megszokott kórus funkcióját látja el, amely megoldás egyébként a korai magyar táncművészet időszakában még teljesen természetes volt - s az opera, mint meghatározó műfaji közeg, az alkotók szándéka szerint az első gondolatoktól kezdve jelen volt a produkció megtervezésekor. Nincsenek viszont konstans szerepek, a főszereplők nem hét egyedi figurát testesítenek meg, hanem esetenként karaktert váltanak, ezért képi megformálásukban sem utalnak semmilyen jellembeli sajátosságra.

A zenei anyag korai homogenitását dinamizálással, finomítással igazították hozzá a dramaturgiához. A kezdetben még túl „jólnevelt" hangzást érdesebbé, kontrasztosabbá tették, így a zenekar számára sem szolgált a munka kevesebb újdonsággal, mint a táncosok esetében.

Két énekes szólista, Herczku Ágnes és Hetényi Milán hol a kar részeként, hol arról leválasztva közreműködik.

A szereplők bolyonganak a külvilág, a valóság, és a labirintus útjain, de sosem tudhatjuk pontosan, hol vannak a határok. Ha eljutottunk a labirintus középpontjába, akkor hol vagyunk? Megoldottuk a problémát? Ha megoldottuk, akkor kint is vagyunk? Hol vannak ezek a labirintusok, hányfélék, mifélék? Labirintus lehet akár egy buszmegálló a város szélén, egy repülőgép, vagy egy sziget, vagy szobák egymásutánja. Az alapgondolat mindig ugyanaz: az ember problémái, azok megoldása, a labirintusban való tájékozódás, és a középpontba való eljutás, mint cél. Márpedig sok labirintus van - amikor az egyikből kijutottunk, máris egy másiknak a szélén találjuk magunkat, sőt, ugyanabba a labirintusba is be lehet menni kétszer, de akkor már nem ugyanazok vagyunk. Minden ajtó egy próbatétel, egy beavatás, egy új minőségbe való átlépés szimbóluma és aktusa. Mégis, kikerülhetetlenek a kihívások, az nem lehet, hogy nem megyünk be. És ha már bementünk, a lehető legjobban kell működni odabenn, azzal a tudattal, hogy hiába lesz meg a megoldás, jön a következő probléma.

És hogy mi köze ehhez Bartóknak? A város-természet szimbólumrendszer bizonyosan foglalkoztatta őt. A kulturális sokszínűség és többrétegűség teljesen természetes volt a számára. Nem csupán zenetudományi szempontból érdekelte, hanem társadalmi felvetésként is. A város és a vidék viszonya, a romantikus falusi kultúra szembenállása a várossal, az ember legbelsőbb, legősibb aspektusait szimbolizáló - a természetre utaló - jegyei ellentétbe állítva városi, manipulált, kontrollált, tudatos, kognitív lényünkkel. A konfliktus abban áll, hogyan közlekedünk e két fél között: a racionális és a legtermészetesebben jelenlévő ősénünk között. Végső soron ezek által hozzuk létre az összes labirintust, mi magunk.

Vitathatatlan: Bartók, annak ellenére, hogy életműve jó ideje a legteljesebb mértékig kanonizált, a mai napig küzd, illetve küzdenek vele, hogy elfogadják és megértsék. A Labirintus zenei előzményének leginkább a Kékszakállú herceg vára, A csodálatos mandarin és A fából faragott királyfi tekinthető. Az alkotók számára az ezekből absztrahált lényeg: gondolkodásmód, labirintus, végeredmény. „Ez kell nekünk Bartókból" - mondja Kovács Gerzson Péter, akinek kevéssé titkolt szándéka egy-egy ilyen produkcióval megbillenteni a status quót.

Labirintus - Bartók-trilógia II. rész - a Magyar Állami Népi Együttes előadása

Km.: Herczku Ágnes, Hetényi Milán (ének), a Magyar Állami Népi Együttes tánckara és zenekara

Zene: Sáry László
Látványtervező-rend.: Kovács Gerzson Péter
Jelmez: Szűcs Edit
Kor.: Horváth Csaba, Kovács Gerzson Péter, Mihályi Gábor
A rend. munkatársa, műv. vez.: Mihályi Gábor


A klasszikus viszály újabb megközelítése

Prokofjeven kívül talán nem is tudunk mást említeni, aki megközelíti Mozart hírnevét a kisgyermekkorban megmutatkozó tehetség témakörében: ötévesen zongoradarabokat, nyolcévesen már operát komponált. Mintegy negyven évvel később szerezte a Rómeó és Júlia balettzenéjét - s bár Prokofjev, Rimszkij-Korszakov egykori tanítványa, ekkor már meglehetős elismertségnek örvendett Japántól Franciaországig, mégis hazája sajátos kultúrpolitikai közegében igyekezett érvényt szerezni művészi szabadságának a klasszikus történet feldolgozásával. Ezt a művet választotta 2007-es őszi bemutatójához a Dortmund Balett, amelyet szeptember 18-án a Fesztivál Színházban láthatunk. A német társulat nem elhanyagolható közép-európai kötődésekkel rendelkezik: a ma Xin Peng Wang igazgatása alá tartozó intézményt a nyolcvanas években a magyar származású Youri Vámos (Vámos György) vezette a nemzetközi elismertségig, s balettmestere még most is a Romániában született Zoltan Ravasz.