Pandora, Gabriella

A kételkedés paradoxona

2009.10.02. 10:53

Programkereső

Kovács Gerzson Péter a MU Színházban október 7-én debütáló Triptichonra készül három zenésztársával, Dresch Mihállyal, Szandai Mátyással, Lukács Miklóssal.

Kovács Gerzson Péter
Kovács Gerzson Péter

- A  hármas szám mindig visszaköszön a pályádon, ott volt a CULT, CO-AX, CODA, készül a Bartók-trilógia, a Triptichon pedig szintén egy sorozat záró fejezete lesz.

- Igen, hármasokat csinálok már jó ideje. Egy darab kevés egy téma kibontásához, annyira pedig még nem vagyok elvetemült, hogy elviselhetetlenül hosszú darabokat készítsek: ha egy határon túlnyúlik a darab, sérül a befogadási kapacitás. Három után pedig már általában szeretnék továbblépni. Nem akarok Proustként, végtelenítve mesélni egy történetet.

- Pedig az ismétlések, visszatérések, variációk nem csak az egyes darabjaidban, hanem a pályádon is végigvonulnak.

- Persze, ahogy öregszik az ember, természetes igényévé válik, hogy egy korábban már megfejtettnek vélt problémát újra elővegyen, és azt újra megvizsgálja. És egyre kevésbé válik biztossá abban, hogy a megfejtése végleges és helytálló. Egyre több kérdés és kétely vetődik fel, melyekre újra válaszokat keres. Rájön arra a paradoxonra, hogy csak az a biztos, hogy mindig kételkedni kell. Törvényszerű, hogy vissza kell térni bizonyos pontokhoz, és jó esetben mélyebbre kell mászni az adott probléma megfejtésében, annak tudatában, hogy az épp aktuális megfejtés sem végleges.

- Úgy emlékszem, a CULT, CO-AX, CODA idején jelentek meg nálad először a redukált mozgások, mi volt annak az oka, hogy elkezdted elhagyni az eszközeidet, és szinte lecövekeltél a színpadon?

- Valószínűleg azok a koreográfiai eszközök, melyeket addig alkalmaztam - még ha szokatlannak is tűntek az adott közegben - számomra felszínessé váltak, formai trouvaille-okká üresedtek. Azzal kezdtem foglalkozni, hogy minél kevesebb eszközt használva hogyan lehet kibújni a formák rabsága alól, a formák alól, melyek már túlterheltek, melyekhez már túl sok jelentés tapad, akár önreferenciálisan is. Kíváncsi voltam, meddig lehet elmenni, meddig tisztítható egy mozdulat, hogy a tánc meddig tánc, a jel meddig jel. Különben a képzőművészet és a zene jóval hamarabb eljutott már idáig.

- Persze, Malevics Fehér alapon fehér négyzet című képe vagy Cage darabjai végül is hasonlóak.

- Ezek mind visszatérések az ős-gesztusokig. De egy Malevics-képnek akkor van értelme, ha ismerjük azt a kulturális környezetet, amiben megszületett, meg az előzményeit is. A bunkó azért áll értetlenül ilyen képek előtt, mert nem ismeri a kontextust, mert műveletlen. Mert ez a fajta formai redukció természetesen nem szellemi redukció, ellenkezőleg: a lényeg felé haladás igénye. A nyolcvanas években a Szkénében Min Tanaka fellépése rám óriási hatással volt, így aztán sokat jelentett, hogy amikor a MU-t megalapítottuk Leszták Tibivel, művészeti vezetőként lehetőségem volt őt kétszer is meghívni. Min Tanaka a színpadon a kisgyerektől az öregasszonyig minden volt, pedig ahogy elnéztem, látványos koreográfiai eszközben túl sokat nem csinált: jobb hátulról elment bal előre. Nem voltak kis ugrások, nagy ugrások, ide pördülés, oda pördülés: csak nézett, létezett, és millió szín volt a jelenlétében.


- Szokatlan a darabjaid időszerkezete. Milyen érzés abban a lelassított időben benne lenni?

- Annyira jó, hogy nincs is kedve az embernek kiszállni belőle. Az egy másik tudatállapot, egy határhelyzet: nagyon messzire ellátni benne. Ez nem transz, nem öntudatlan állapot, úgy jársz máshol, hogy két világ létezik egyszerre, mint amikor két filmet egymásra vetítesz, és tisztán látod mind a két réteget.

- Miért annyira fontos neked a színpadon az élő zene?

- A zenéhez való viszony tanult dolog: az, hogy milyen zenei környezetben nevelkedsz, egy életre meghatározza a zenéhez való viszonyodat. Én nagyon intenzív zenei környezetben nőttem fel, apám zenerajongó volt, amikor például a Tesla volt a szuper hanghordozó, neki Teslája volt. Nálunk mindig szólt a népzene, a jazz, a komolyzene. De a könnyűzene is, mert az egyik haverom papája újságíró volt, járta a világot, hozta nekünk a legfrissebb lemezeket, mi meg a lemezborítókról, a kiadók hirdetéseiből mazsoláztuk ki az újabb rendeléseinket. Így aztán már a hetvenes évek elején is naprakészek voltunk, hogy mi megy a világban jazz-rock és progresszív jazz fronton. Később zenész haverok csapódtak hozzánk, egyre inkább megszerettük az élő jazzt, és ez a skála radikálisan tovább bővült, amikor a népzenével és a néptánccal megismerkedtem. Így aztán az élő népzene és élő jazz elsődlegessége a konzerv zenével szemben nekem evidens: amikor csak lehet, zenészekkel dolgozom. A zenész barátaim szuper fejek, Dresch Miska a legnagyobb ebben a műfajban, és nagyon jól választja ki a zenésztársait. Mi mindig nagyon jól megértettük egymást, ez nem alá-fölérendelt helyzet, hanem közös inspirációk adása-vétele, sok beszélgetéssel, konstruktív vitákkal. Lukács Mikivel úgy találkoztunk évekkel ezelőtt, hogy egy rövid koreográfiámhoz szükségem volt egy cimbalomra átírt Coltrane-feldolgozásra: pontosan tudtam, hogy mit akarok, de nem tudtam, ki tudja megcsinálni. Hát ő volt az, rögtön értett mindent. Szandai Matyit is ismerem ezer éve, még a CODA-ban dolgoztunk együtt. A társaim mind érzékenyek, műveltek, nyitottak, szabadok: nagyon jó emberek és nagyon jó zenészek. Így aztán lehet játszani is velük.

- Akkor ezeket az előadásokat nem is szólóhelyzetként éled meg, igaz?

- Persze, hogy nem. Ha egy táncos a színpadra lép, akkor attól kezdve azt szólónak nevezik, és akárhány zenész van a színpadon, az szóló. Pedig, ha két ember van a színpadon, ráadásul egyik sem a másik illusztrátora, az nem szóló. Persze, ha egy zenész csak aláfesti a táncot, az táncszóló, és ha a táncos csak illusztrálja a zenét, és nem ad hozzá semmit, csak ornamentikát, az szóló zenei produkció. Nálunk nem erről van szó, nálunk kölcsönhatásban van a zenész és a táncos: ez egy mozgékony, rugalmas, élő rendszer. A táncelőadásokban konvencionálisan többnyire analóg lekövetés történik, sőt, még arra is megvannak a klisék, hogy ha hangos a zene, akkor az biztos nagy érzelmeket fejez ki, és olyankor nagy gesztusokat teszünk, ha halk és lassú, akkor összevonjunk a szemöldökünket és laposan elnézünk a nézők feje fölött. A zenei nyelv, ahogy a táncé is, ennél sokkal igényesebb, sokrétűbb.