Mátyás

Wayne McGregor: "A magyar közönségről nagyon jó benyomásaim vannak"

2011.04.10. 00:18

Programkereső

Wayne McGregor és társulata, a Random Dance, visszatérő vendégek Magyarországon, ráadásul azon kevesek közé tartoznak, akiknek a munkái nem fáziskéséssel jutnak el hozzánk. Áprilisban egy egészen friss előadás, a FAR érkezik a Trafóba, amelyben a technika fontos szerepet kap.

- A munkáidban nagyon komoly szerepet kap a technika, a kritikákban rendszeresen visszatérőek azok a megjegyzések, amelyek ezt a radikális megközelítést dicsérik vagy épp elutasítják. Honnan jön ez az érdeklődés? Már gyerekként is érdekeltek a különböző kütyük?

- Mindig is érdekelt a technika, valószínűleg azért is, mert ebben nőttem fel. Abba a generációba tartozom, amelyiknek már volt otthon számítógépe, és egyáltalán nem éreztem soha, hogy a technikai eszközök valamiféle extrát vagy hozzáadott értéket jelentenének az életemben vagy a munkáimban. Számomra az új technológiák az életem, így a koreográfiáim integráns részét képezik. A test tulajdonképpen egy interfész szerepét kapja, elég csak, ha mondjuk a Wii-re gondolunk: ahhoz, hogy használd, a testedre van szükség. Nemrég jöttem haza San Diegóból, ahol nagyon vicces, ugyanakkor iszonyú izgalmas dolgokat csináltam. Amellett, hogy úgy pingpongoztam, hogy az ellenfelem is csak virtuálisan ütötte a labdát, egészen egyszerű mozdulatokat, például annyit csak, hogy egy könyvben lapozok, bontottak elemeire a kutatók.

Wayne McGregor
Wayne McGregor

- Említed San Diegót. A társulatod, a Random Dance együttműködik a San Diegó-i mellett a Cambridge-i Egyetem és az MIT (Massachussets Institute of Technology - a szerk.) kutatóival is. A gyakorlatban ez hogyan működik: ti keresitek őket egy-egy téma vagy előadásötlet kapcsán, vagy ők "használnak" benneteket a kutatásaikban?

- Valahogy úgy kezdődött, hogy kerestünk egyetemeket, kutatócsoportokat, ahol érdeklődtek a test és az agy közötti kapcsolat iránt. Így találkoztunk tíz éve a San Diegó-iakkal, ahol a világon a legnagyobb az egy négyzetméterre jutó kognitív kutatók száma. Az évek során aztán megismertük egymást, tavaly például a teljes társulat közreműködött az egyik projektjükben úgy, hogy laboratóriumi körülmények között készítettünk egy koreográfiát, és a munka minden pillanatát felvették, hat kamerával filmezték és épp mozgásérzékelővel rögzítették azt, amit csináltunk. Azt elemezték, mi történik és milyen reakciók játszódnak le akkor, ha megszületik egy ötlet, és azt továbbadja valaki egy csoportnak, mi az, ami az eredetiből megmarad a végeredményben, mi az, amit kidobunk, és ami végül kimarad, azt az emlékezet mennyire tartja meg. A kreatív alkotómunka archiválása - talán ezt a címet adhatnánk a projektnek. Cambridge-ben a koreográfiai gondolkodás eszközét kutatták, ebben közreműködtünk. Itt is az volt a lényeg, hogy az agyban milyen folyamatok indulnak el. De ezekről a kutatásokról inkább beszéljünk jelen időben, mert mindig új kérdések merülnek fel, így folyamatosan megy a munka. Van, hogy mi vonulunk be az egyetemi laborba, van, hogy ők jönnek hozzánk a próbaterembe. Ami izgat ebben az együttműködésben, az egyrészt a végetérhetetlenség, másrészt pedig a kölcsönösség. Nem kísérleti nyulakként működünk, hanem partnerként: az információáramlás oda-vissza történik.

- Mennyire érted és beszéled a kutatók nyelvét?

- Kezdetben iszonyú naiv voltam és nem értettem semmit a kognitív pszichológiából, de megnyugtatott, hogy ők ugyanúgy naivak és értetlenek a tánccal kapcsolatban. Az évek során aztán eljutottunk egy olyan szintre mindkét területen, ahol megértjük egymást, találtunk nyelvet, amelyen kommunikálni tudunk. Az elején azt gondoltam, hogy a kognitív kutatók kognitív kutatással foglalkoznak. Ez valószínűleg hülyén hangzik, de azt akarom vele mondani, hogy fogalmam nem volt, mennyi részterületre bomlik ez a tudományág, és hogy az egyes kutatók között bizony vannak viták, mert valaki egy kérdést így lát, a másik meg egészen másképp. Szóval pontosan olyan ez, mint a művészet: nincs titok, csak a megfelelő kutatóval egymásra kell találni, és minden könnyen megy. Ez tulajdonképpen megnyugtató. Szóval nem mondom, hogy profi vagyok, de valamennyire azért már eligazodom ebben a labirintusban.

- Áprilisban a FAR érkezik a Trafóba, ezt a munkádat a felvilágosodás ellentmondásossága inspirálta. Az eszmék vagy a korszak emblematikus figuráinak, az ő életüknek az ellentmondásai érdekeltek?

- Mindkettő izgatott. Ha az eszméktől közelítjük meg, akkor elég, ha csak a testről beszélünk. Ekkor végezték az első komolyabb, tudományos igényű boncolásokat, mert érdekelte az embereket a test működése. És amit találtak a testben, az megingatta az addig tökéletesnek hitt világukat: hogy lehet az, hogy a nőknek és a férfiaknak például ugyanannyi bordája van, amikor a bibliai teremtéstörténet valami egész másról beszél? Ekkoriban hozták be a kávét a kontinensre, és sorra nyíltak a kávéházak, ahol az emberek elkezdtek egymással beszélgetni, gondolatokat cseréltek, vitáztak, egészen új módon kezdett terjedni az információ. Az enciklopédiák a meglevő ismereteket összegezték, azokat helyenként meg is kérdőjelezték. A tudást kínálták egyetlen könyvben, de nem felmutatni akartak, hanem kérdéseket indukálni. Ebből a szempontból jelenlegi kutatásaink teljes analógiát mutatnak a felvilágosodással: azt nézzük meg, mit tudunk most, és ezt kiindulási pontként használva igyekszünk a test működését illetően új kérdésekre releváns válaszokat adni.

- Amellett, hogy van egy saját társulatod, az 1992 óta működő Random Dance, a londoni Királyi Balett rezidens koreográfusa vagy, és a Bolsojtól a Párizsi Operáig dolgozol klasszikus együttesekkel. Több kompromisszummal működsz, másképp gondolkodsz vagy közelítesz a táncosokhoz ebben a környezetben?

- Igen és nem. Nem, mert rólam van szó, én pedig alapvetően ugyanaz vagyok minden helyzetben. Viszont ha egy nagy társulattal dolgozol, a táncosok meghatározott időben állnak a rendelkezésedre, van, akivel egy órád van, van, akivel csak húsz perced, és ezalatt kell a lehető legtöbbet kihozni magadból és belőlük. Ha a saját táncosaimmal vagyok, akkor nincsenek ilyen korlátok, ott nyugodtan vitatkozhatunk, próbálkozhatunk. A nagy együtteseknél a kísérletezésnek ha nem is szabnak teljesen gátat, de az embernek vissza kell fognia magát. Azért nem adom fel a Random Dance-ot, mert ott kiélhetem magam. Olyanokkal dolgozom, akik teljes odaadással működnek velem együtt, akiknek a kreativitására számíthatok, akikkel együtt járunk egy végtelennek és egyáltalán nem egyenesnek tűnő felfedezőúton. Együtt bármit kipróbálhatunk, önismétlésről szó sincs. Ha azt kérdezed, hogy melyik az úttörőbb és az izgalmasabb munka, a nagyobb kihívás, persze, hogy a Random Dance-ot mondom. Velük nem kell kompromisszumot kötni, hiszen nem véletlen, hogy szövetkeztünk.

- Azt érzékeled, hogy a két helyzetben másféle közönségigénynek kell megfelelned?

- Akik a Random Dance előadásait nézik, ideákra kíváncsiak, és hajlandóak a végletekig elmenni, ami az élmény megtapasztalását illeti, míg a balett közönsége általában jóval konzervatívabb és talán líraibb alkat. A magyar közönségről egyébként nagyon jó benyomásaim vannak, ráadásul azon kevés ország közé tartozik Magyarország, ahol az összes Random Dance-koreográfiámat bemutattuk. Novemberben volt a FAR premierje, és áprilisban elvisszük Budapestre. Gondolj bele, manapság, amikor annyi egyeztetésen és kurátoron és tiszteletkörön múlik minden, egész egyszerűen hihetetlen, hogy van egy hely külföldön, ahol nem fáziskéséssel látják az én kreatív utam minden állomását! Nem baj, ha valakinek nem tetszik egy-egy darab, ezzel tényleg nincs semmi problémám, de van reakció. Azt is szeretem még nálatok, hogy ahhoz képest, ahol általában játszani szoktunk, a Trafó egy kicsi tér, ami nagyon intim viszonyt teremt néző és táncos között, egészen más lesz ettől az előadás ritmusa, a szellemi partnerség. Függetlenül azonban a méretektől, egy előadás nem lehet más, mint egy intellektuális vita, és ezt a legnagyobb, legkonzervatívabb, legakadémikusabb helyeknek is fel kell vállalni, hiszen a tánc alapvetően politikus művészeti ág: a testet használjuk, amihez kultúrától függően változó a viszonyunk.

- A Királyi Balettel egy már-már aktuálpolitikai relevanciával bíró előadást készítesz, amelynek a premierje májusban lesz. Hol tartotok a munkában?

- Épp csak elkezdtük. Michael Tippett zenéjére (Fantasia Concertante on a Theme of Corelli - a szerk.) készül a koreográfia, és annyiban igazad van az aktuálpolitikai utalásokat illetően, hogy John Gerrard tere a Dzsibuti közelében levő brit katonai kiképzőtáborra emlékeztet. Mindez azonban csak virtuálisan jelenik meg, egy távirányítóval eltüntethető. Úgy gondolom, ennél kevés erősebb és kézzelfoghatóbb átokföldje és háborúellenes jelkép van. A közönség pedig ül, látja a valódi embereket vagy létező eszméket reprezentáló táncosokat, akik viszont épp hús-vér valójuk miatt képesek egyszerre behúzni a nézőt az előadásba és attól eltávolítani.

- Újévkor kaptál egy kitüntetést (Commander of the Order of the British Empire, a Brit Birodalom Érdemkeresztjének tiszti fokozata - a szerk.). Ennek kapcsán nyilatkoztad egy interjúban, hogy a vágyad és célod az, hogy a táncot a való világba vidd. A különböző kutatásokban való részvétel, az olimpiához kapcsolódó Big Dance, a Harry Potter és a tűz serlegében való közreműködés, a római úszó világbajnokság megnyitójának vagy a Radiohead Lotus Floweréhez készült klip koreografálása ennek az enigmatikus mondatnak a gyakorlati megvalósítása?

- Igen. A tánc, a mozgás az életünk része, nagyon is kézzelfogható, profán dolog. Ezért érzem nagyon fontosnak a tanítást, azt, amikor olyan gyerekekkel foglalkozom, akik nehéz körülményekből jönnek, akiknek semmiféle professzionális táncos háttere nincs, fogalmuk sincs, egyébként mit csinálok, ki vagyok, de lelkesek. Elképesztően kreatívak, és amikor bebizonyosodik nekik, hogy képesek az alkotásra, az egészen fantasztikus érzés. Az, hogy segíthetek nekik megtalálni az egyéniségüket, hogy kinyílnak maguk és mások előtt, na, ez számomra a legnagyobb jutalom. Nagy Radiohead-rajongó vagyok, és Thommal sem csináltam mást, mint anélkül, hogy kordában tartottam volna, a mozgásának egyfajta szintézist, struktúrát adtam, és igyekeztem az egyéniségének egyfajta esszenciáját megmutatni. A táncnak helye van a Harry Potter-filmben, a popzenében, és nincs mögötte más ideológia, mint annyi, hogy érezzük jól magunkat, miközben alkotunk valamit. A kitüntetésnek azért örültem, mert visszaigazolta, hogy ennek a gondolkodásmódnak, ami nem csupán az enyém, van értelme, jelene és jövője.

- A brit táncélet dinamikus outsidere vagy a balett rocksztárja jelzők milyen reakciót váltanak ki belőled?

- Ugyanazt, amit a Wayne McGregor, az elviselhetetlen. (Nevet.) Nézd meg, milyen megjegyzések vannak a Lotus Flower klipjéhez a YouTube-on... Alapvetően ezek nem rólam szólnak, hanem arról, aki írja. Az persze érdekes, hogy egy-egy darabból kit mi érint meg, és milyen vitákat vált ki. Nem baj, ha valaki elutasít vagy utál, de ha izgalmasan érvel, az érdekel. Ha valakinek tetszem, az már jóval unalmasabb.