Etelka, Aletta

Lélekmosás

2013.06.07. 07:06

Programkereső

A Madách Színház színészbüféjében találkoztam Oroszlán Szonjával, akire éppen egy hosszú hétvége várt: három nap alatt öt előadást játszott. A táncról beszélgetve pedig azt is elárulta, hol tölti igazán szívesen a szabad estéit.

- Azt olvastam, hogy lidérces volt az első találkozása a klasszikus balettel. Mi történt pontosan, amikor a szülei elvitték élete első balettórájára?

- Négyéves lehettem, amikor anyukám elvitt a Budai Táncklubba. Mindenki egyforma ruhát és cipőt viselt, egyszerre kellett bemennünk a terembe, ahol a szigorú zongorista néni és a még szigorúbb balettmester fogadott minket. Kislányként nagyon szégyenlős voltam, ehhez képest beállítottak az első sorba, ahol rögtön nehéz feladatokat kellett végrehajtanom, úgyhogy sírva szaladtam ki az óráról. De arra is emlékszem, hogy utána a kulcslyukon leselkedtem, mi is történik odabent... Ma már sajnálom, hogy nem volt bennem elég bátorság, mert egy kislánynak nagyon jót tesz a balett.

- Később mégis rengeteget táncolt.

- Igen, a klasszikus helyett következett a jazzbalett, aztán négy évig a versenytánc, majd a sztepptánc is, de azért a komoly műfajhoz is visszatértem később: Gór Nagy Máriánál egy évet balettoztam. New Yorkban pedig a Broadway Dance Centerben több kurzuson vettem részt, a balett mellett Fosse-táncot is tanultam. A Színművészeti Főiskolán Szirtes Tamás musicalszínész osztályába jártam. Ő mindig hangsúlyozta, hogy ez egy háromlábú műfaj: jól kell tudni játszani, nagyon jól énekelni és legalább olyan jól táncolni, hiszen a színpadon egyik sem áll meg a másik kettő nélkül. A főiskolán tényleg nagy hangsúlyt fektettek erre: négy éven keresztül a hét minden napján volt valamilyen táncóránk, ahol különböző stílusokat tanultunk. Szirtes tanár úrnak igaza volt: engem személyesen is azok a musicalek vonzanak igazán, amelyekben nem „csak" énekelni kell, hanem a színészre is szükség van. Jobban szeretek olyan darabokban játszani, ahol a próza, az ének és a tánc egyensúlyban van.

Oroszlán Szonja
Oroszlán Szonja

- Ha ennyire fontos szerepet játszik az életében a tánc, miért nem az lett az elsődleges?

- Nem vagyok balerinaalkat: én nem tudnék nem enni. Ráadásul ha az ember nem ezzel foglalkozik hároméves korától, akkor szóba sem jöhet a táncos pálya. Emellett engem több minden érdekelt, így sokféle tánc mellett rengeteg sportot is kipróbáltam: vívtam, úsztam, teniszeztem, síeltem, műugrottam, szóval mindent, amíg nem kellett elkezdeni versenyezni.

- Aztán a Vígszínházban és a Madách Színházban is gyakran kellett táncra perdülnie a színpadon. A színész számára milyen a jó koreográfus?

- Szeretem, ha a koreográfus többet akar tőlem annál, mint amire alapvetően képes vagyok: azok a megoldások nem érdekelnek, amelyeket könnyedén ki tudok rázni a kisujjamból. Ezen kívül nincsenek különleges elvárásaim.

- A Madách produkcióira nem is jellemző, hogy könnyű táncos megoldásokat keressenek.

- Éppen ellenkezőleg: annak idején azért vállaltam el Bombalurina szerepét a Macskák hat előadására a szegedi Dóm téren, mert Seregi Lászlóval dolgozhattam. Ő már régebben a fejébe vette, hogy én táncos vagyok, és ettől nem lehetett semmilyen módon eltántorítani. Minden előadásomat megnézte, ezért is fáj annyira, hogy a Mary Poppins bemutatóját már nem érte meg. A próbák elején találkoztunk, akkor mondtam neki, hogy most valami olyan van készülőben, ami neki is nagyon fog tetszeni.

- Hogyan próbált Seregi Lászlóval a Macskákra?

- Az elmúlt évtizedben minden munkáját láttam. Felkészültem rá. A próbák alatt a Madách Színház balett-termében szó szerint küzdöttünk egymással, de pontosan erre vágytam: a kínzással felérő tanulásra, amikor már a fájdalomtól nem tudok felállni, de Seregi újra és újra visszaküld a jelenet elejére, hogy akkor most még egyszer menjünk végig az egészen. Amikor már két órán keresztül azt csináltam, amit mondott, s végül már csak négykézláb tudtam mászni a balettszőnyegen, odajött hozzám, lenyalta a karomról az izzadtságot, és annyit mondott: „Jól van, mára elég lesz". Az utat tanultam meg tőle: azt, hogy minden mozdulatnak van eleje és vége, de útja is, amit meg lehet mutatni a nézőnek.

Oroszlán Szonja - Macskák - Madách Színház
Oroszlán Szonja - Macskák - Madách Színház

- A fellépések mellett marad ideje arra is, hogy balettot nézzen?

- Nagyon jó barátom Bajári Levente, amikor ő fellép, sokszor ott vagyok az Operában. Imádom az orosz irodalmat, úgyhogy A Karamazov testvéreket legalább háromszor láttam már, de nem tudom megunni: egy lélekmosással ér fel, ha balettot nézhetek. Néhány éve Szentpéterváron igazán különleges élményben volt részem, amikor Csajkovszkij városában nézhettem meg A hattyúk tavát. Balettelőadást látva mindig elcsodálkozom, hogyan képesek minderre a táncosok a testükkel. Lenyűgöz, ahogy a táncosok rajzolnak a színpadon a végtagjaikkal, az élmény olyan intenzív, hogy minden érzékszervemre hat. És hiába táncolok sokat, amikor például Levente néz meg engem egy előadásban, már előre izgulok, nehogy elrontsak egy lépést vagy egy mozdulatot. És ilyenkor aztán hiába győzköd, hogy őt nem az érdekli, mert nem a hibát keresi.

- A nézők többsége csak egyszer lát egy produkciót, ön viszont ezek szerint szereti újranézni, ami tetszik. Milyen különbségeket vesz észre az egyes előadások között?

- Rengeteg apróságot, de nem feltétlenül bakikra gondolok. Ott van például a tánckar, ahol elvileg mindenkinek ugyanazt kell csinálnia. Én mégis azonnal észreveszem, ha valaki kiemelkedik a tömegből, vagy ha egy kicsit másképp csinál egy mozdulatot. A színpad nagyon erős nagyító, amely megmutatja, valójában milyen a játszók személyisége. A valódi egyéniségről az ember nem tudja levenni a szemét. A saját szakmámból hozhatnám példaként a musicalek kórusát is, ahol elsősorban alázatosnak kell lenni, senki sem kezdhet el szólózni: ez a csapatmunka szépsége, hogy csak együtt sikerülhet. Talán azért is vonz annyira a balett és az opera világa, mert fegyelmezett emberként szívesen veszek ebben részt.

- A fiatalokat nem könnyű becsalogatni se opera-, se klasszikus balettelőadásokra. Hogyan lehet megszerettetni velük ezeket a műfajokat?

- Én zenészcsaládban nőttem fel, a komolyzene mindig is természetes közegem volt. Ezért aztán biztosan egészen kis korban kezdeném a „beszoktatást", persze valami könnyebb művel, a Hófehérkével vagy A diótörővel. És amellett, hogy fontos lehet egy korai, meghatározó találkozás a komoly műfajokkal, nyilván meg is kell rájuk érni: tizenéves koromban én sem jártam sűrűn az Operaházba, most viszont ez az, ami a leginkább kikapcsol.