Lázár, Olimpia

"Szeged nekem mindig nagy kihívás"

2013.06.26. 07:06

Programkereső

Duda Éva amellett, hogy a hazai kortárs táncélet egyik legsikeresebb együttesét vezeti, zenés produkciókat is rendszeresen koreografál. A Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatásra kerülő Elfújta a szél kapcsán még a cirkuszról és a hungarikumról is szó esett. INTERJÚ

- Beszéljünk egy kicsit az elmúlt évadról. A most egyre népszerűbb új cirkusz műfaját ti is kipróbáltátok a Virtus című előadásátokban. Nálad hogy jött a képbe ez a terület?

- Már legalább két éve figyelgettem az új cirkuszi műfajt, és nagyon vonzónk találtam azzal együtt, hogy én elsősorban tánccal foglalkozom. Azt érzem, hogy az új cirkusz a színháznak egy új irányát nyitja meg azáltal, hogy a cirkuszt nem a hagyományos módon fogja föl, hanem invenciózusan nyúl hozzá bizonyos témákhoz. Külföldi útjaim során is számos cirkuszos produkció jött szembe, ami egyre inkább piszkálni kezdte a fantáziám. Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen formában lehetne ezt itthon megvalósítani, aztán a Virtus mint magyar vonatkozású, magyar témájú darab fogalmazódott meg bennem. Némi humorral szerettem volna beszélni arról a kiszolgáltatott helyzetről, ami ma Magyarországon jelen van a politikában és a kultúrpolitikában. Ehhez a témához a cirkusz több szempontból érvényes műfajnak bizonyult, mivel olyan tipikus attribútumokat és jelenségeket is kerestünk, mint például maga a hungarikum, vagy a folklór. Ennek a kérdésnek több síkja lehet, a táncosoknak és nekem pedig egy olyan terület felfedezését nyújtja, ahol még nem jártunk, és ami kihívás.

Duda Éva
Duda Éva

- Mint alkalmazott koreográfus már sok előadáson vagy túl. Milyen műfajokban dolgoztál korábban?

- A főiskola óta szabadúszóként dolgozom kőszínházakban, ahol főleg zenés produkciókhoz kérnek fel koreográfusnak. Emellett mindig is csináltam önálló produkciókat, ami végül oda vezetett, hogy már 4 éve vezetem a saját társulatomat. A két terület szépen hat egymásra, oda-vissza át lehet emelni dolgokat, tapasztalatokat. Nagyon szeretek így dolgozni, mert művészként igen inspiráló, hogy az egyik nap a darabot elejétől a végéig minden részlettel együtt mi rakjuk össze, és én vagyok a gazdája, a következő nap pedig bemegyek egy nagy intézménybe, ahol ott van egy komplett apparátus, és a kezem alá dolgoznak más kollégák azért, hogy egy nagy volumenű produkció jöhessen létre. Egészen különböző előadásokhoz koreografáltam az elmúlt időszakban: például a Katona József Színházban Ascher Tamás Pinokkióját, a Pesti Színházban Szőcs Artúrral a Hetvenkedő katonát, előtte pedig Eszenyi Enikő rendezésében a Lovakat lelövik, ugye? és a Hegedűs a háztetőn című darabokat. Az Operettszínház és Szegedi Szabadtéri közös produkciói, amelyekre gyakorta felkérést kapok, zömében grandiózus, sok táncost és szereplőt megmozgató, zenés darabok, ezek pedig részemről is más felkészülést igényelnek, mint amikor egy kis létszámú táncelőadáson dolgozom. Nekem ilyenkor mindig az a célom, hogy a rendező elképzeléseit tudjam megvalósítani a saját ötleteimmel kiegészítve, de nagyon fontos, hogy a rendezővel összhangba kerüljek. Ilyenkor a próbaidőszak előtt pár hónap előkészítő munka folyik a kreatív stábbal, ahol lehetőség nyílik elmélyülni a többi alkotóval is a rendező mellett, a díszlet és jelmeztervezővel, valamint a zeneszerzővel is.

- Szeged neked nem ismeretlen hely, már többször hívtak a fesztiválra.

- Szeged nekem mindig nagy kihívás, már csak azért is fontos, mert én is abból a városból származom. 1999 óta folyamatosan dolgozom ott előadásokban, négy operát, egy operettet és számos musicalt készítettem. Nagyon szeretem a Szegedi Szabadtéri színpadát, mert egy igazán speciális tér: nem csak különös arányai és lenyűgöző méretei teszik azzá, hanem számomra szinte rituális és misztikus tér, amihez a közel ötezres nézőtér fantasztikus energiával járul hozzá. A színpad szélessége közel 30 méter, ami olyan monumentális látványt igényel, hogy a mozgás megtervezése valóban nagy kihívás egy koreográfusnak.

- Hogy kezdtél neki az Operettszínház új koreográfiájának?

- Az Elfújta a szélhez már elkészültem az első felvonással, amit a Budapesti Operettszínházban rakunk össze, mert a szegedi bemutató után ősztől itt lesz repertoáron a darab. Szegeden az előadás több táncossal, majd rengeteg statisztával egészül ki, illetve a díszlet is kissé kibővül. Ami különleges, hogy hosszú idő után egy teljesen új táncegyüttest válogattunk össze kifejezetten erre a produkcióra. A próbákat komoly válogatás előzte meg, ahol több mint háromszáz jelentkezőből választottuk ki a tánckart. Ezen kívül természetesen az Operettszínház szólistáival is dolgozunk, de érkezett az alkalomra néhány fiatal vendégművész is. Az Elfújta a szél egy igazi nagy klasszikus mű, amivel kapcsolatban az embereknek nyilván lesznek elvárásaik, illetve van egy előzetes elképzelés a fejükben a film miatt. Gerard Presgurvic zenéjére, aki a Rómeó és Júliát is komponálta, kell a mozgást kitalálnom, és ismerős a stílusa, dallamvilága, ez a franciás könnyűzenébe hajló zenei irány nagyon füllbemászó.

- Mennyiben más zenés színházi művészekkel dolgozni, mint táncosokkal?

- Nagyon muzikális színészekről van szó, tehát nekik ez sokkal könnyebben megy, mint a prózai színészeknek, illetve jobban hozzá is vannak szokva a rendszeres színpadi mozgáshoz. Ez sokszor egy nagyon komoly feladat a számukra, mert énekelni és táncolni egyszerre, sokkal nagyobb odafigyelést és megterhelést jelent fizikailag is. Ezt nemrég személyesen is átélhettem, mert a Vígszínházban a Lovakat lelövikbe kellett beugranom, ahol táncoltam és énekeltem is, és megéreztem, milyen megerőltető is tud lenni a kettő összehangolása. Meg is lepődtem, de felcsigázott.