Árpád

"Lehámozni a mozdulatrétegeket"

2013.12.28. 07:04

Programkereső

A Magyar Nemzeti Balett fiatal tánckari művésze a kezdetektől fogva „kettős játékos" volt: operaházi szerepei mellett állandóan kereste a modern tánc megnyilvánulási formáit is. Többek közt ez vezetett ahhoz, hogy Jellinek György egy ideje már koreográfiákat is készít, legutóbbi produkcióját az Erkel Színház novemberi évadnyitóján láthattuk.

- Ismerünk pár balettművészt, aki szeret „áthallgatni" a kortárs tánc területére, de a balett-táncosok jellemzően a saját műfajuknál szoktak maradni épp a rendszer követelményei és kötöttsége miatt. Te azonban már a kezdetektől fogva jelen voltál a kortárs színtéren is.

- Nekem ez a két terület, a balett és a modern mozgásforma mindig párhuzamosan futott, és ennek a megtartására tudatosan törekedtem is. Mivel a kortárs tánc is nagyon közel áll hozzám, próbáltam úgy szervezni a munkáimat és a szabadidőmet, hogy mindkettő beleférjen, ezt néha nehéz is összeegyeztetni. Már a Táncművészeti Főiskola alatt rendszeresen vettem részt kortárs előadásokban, dolgoztam együtt például a PR-Evolutionből Nemes Zsófiával a Blue Man című kortárs darabban, Zambriczky Ádámmal a Solban, és a Grecsó Zoltán vezette Willany Leó nevű improvizációs esteken is éveken át minden szerdán ott táncoltam a Gödör Klub hátsó termében. Ez utóbbin, ahol a kortárs alkotók színe-java megfordult, eleinte csak nézőként voltam jelen, aztán szép lassan én is kiálltam a közönség elé és elkezdtem improvizálni. Egyed Beával számos közös kísérletezésbe fogtunk a színpadon.

- Óriási váltás lehetett a klasszikus baletthez képest, ahol nem jellemző a kötetlen improvizáció. Ezt a látszólagos véletlenszerűséget is tanulnod kellett?

- Ez számomra teljesen ismeretlen műfaj volt, de határozottan izgalmas kihívásként éltem meg. A Willany Leó színpadán, legyen bármilyen „itt és most" jellegű az a kiállás, estéről estére egy előadás értékű mozgást kellett improvizációban bemutatni, ami nagyon nehéz műfaj. Ehhez tudatosan, előre ki kell találni egy koncepciót, amelynek a keretein belül mozogsz, de ha úgy hozza a szituáció vagy épp a közönség reakciója, akkor spontán és gyors váltásokra van szükség. Balett-táncosként megszoktam, hogy kész koreográfiát sajátítok el, erről itt pedig szó sincs. Olyan új képességeket tudtam itt fejleszteni, mint az önállóság, az arányérzék, illetve a közönségre hangolódás. Amit a Leóban csináltunk, az ráadásul táncosként is sokkal színháziasabb formát kívánt meg tőlem. Nagyon érdekes tanulmányút volt oda járni.

Jellinek György
Jellinek György

- Hogyan lehet ezt a kétféle tudást együtt kamatoztatni?

- Eleinte nekem sem volt könnyű ezt a két mozgásformát összehangolni, sőt gyakran még most is küzdök vele. Ugyanúgy, ahogy a balettet, a kortárst is napi szinten kellene gyakorolni, de erre az Operaház mellett nincs lehetőségem. Szeretem, és a modern érdekel annyira, hogy amikor csak időm engedi, eljárok tanulni és új dolgokat megtapasztalni. A balett nagyon erős alaptudást ad e tekintetben, de a kortárs tánc ugyanígy hat vissza a klasszikusra. Ennek a két szélsőségnek a találkozásából pedig egészen újszerű és lenyűgöző dolgok tudnak megszületni koreográfiában és táncosként is. Tehát oda-vissza jól tudom használni a kettőt.

- Még csak huszonhárom éves vagy, és már többedik saját balettkoreográfiádat mutatod be a közönségnek. Az alkotás is olyan egyértelmű volt, mint a modern vonal?

- A kettő valószínűleg egy tőről fakad. A koreografálás már szintén ott volt a fejemben, amikor a Táncművészeti Főiskolára jártam. A vágy, hogy én találjak ki akárcsak egy rövidebb etűdöt, legalább olyan erősen élt bennem, mint maga a táncolás. Ha egy előadást nézek, egyrészt mindig figyelem a táncost, másrészt kutatom a technikát, hogy az adott koreográfiát miként sikerült megvalósítani. Próbálom kitalálni, vajon a koreográfus mit akart, és ehhez képest a táncos ezt hogyan oldotta meg. Mindig keresem tehát a koreográfiai szempontokat egy-egy darabnál, igyekszem a mozdulatrétegeket lehámozni, hogy meglássam azt is, mitől lett a darab olyan, amilyen.

- Hogy sikerültek az első próbálkozásaid koreográfusként, és milyen felkérések értek azóta?

- Az első koreográfiám egy duó volt Varga Kingával közösen a főiskolán, aminek a legfőbb célja a saját hang keresése, megtalálása volt. Pozitív visszajelzéseket kaptunk akkor, de valószínűleg elnézőek is voltak velünk, hiszen csak gyerekek próbálkoztak egy biztonságos közegben. Időközben belekóstolhattam a filmezésbe is: a Művész Mozi akkori vezetőjének, Szabó Mártonnak a támogatásával elkészítettük Massih Parsaei rendezővel közösen az Ő című táncfilmet, melynek én voltam a koreográfusa. Ezen kívül jártam az Egyesült Államokban tanulmányúton, ahol Marina Eglevsky amerikai balettmester felkérésére készíthettem egy triót. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy Pártay Lillát, aki tudott a koreográfusi törekvéseimről, asszisztensként kísérhettem végig az Aranyecset alkotói folyamatában. Megtisztelő és kivételes helyzet volt a mesternőtől tanulni, figyelni az első lépésektől kezdve, hogy miként születik meg a keze alatt egy komplett balettmű. Az Operaházban minden évben megrendezik a Kortárs Koreográfusok Estjét, és én már harmadik éve veszek részt ezen is. Első évben egy harminc perces koreográfiával mutatkozhattam be, tavaly három darabban koreografáltam, idén pedig egy húszperces etűdömet láthatta a közönség. Emiatt a vezetőségben is az a benyomás maradt meg, hogy nagyon szeretek kísérletezni, tanulmányozni, keresni saját magamat. Solymosi Tamás balettigazgató, látva a törekvésemet és ambíciómat, elkezdett fokozatosan újabb és újabb lehetőséget adni a bemutatkozásra a tánc mellett is: például speciális operaházi programokon rövidebb improvizációt mutathattam be az aulában és a büfében. Felelőtlenül tehát nem dobtak a mély vízbe, mégis teret adnak a szárnybontogatásnak.

Jelinek György koreográfiája az Erkel Színház évadnyitóján
Jelinek György koreográfiája az Erkel Színház évadnyitóján

- Az idei Andrássy úti évadnyitón bemutatott koreográfiád tehát ezeknek a korábbi próbálkozásoknak is köszönhető.

- Simonffy Mártával, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének elnökével már korábban is dolgoztunk együtt a Milánói Fashion Weeken, ahol a Nemzeti Balettnek volt egy különleges „fellépése". Arra készítettem egy koreográfiát, amely Simonffy Mártának is nagyon tetszett, így a szeptemberi, Andrássy úti évadnyitónak is én lettem a koreográfusa. Az Árnyalatok című darabomat úgy kellett elkészítenem, hogy egyszerre legyen alkalmas külső helyszínre, az Andrássy útra és a Nemzeti Táncszínház világítható belső terére is, mivel tudtam, hogy külön produkciót nem lesz lehetőségem elkészíteni. A megvalósítás és előretervezés szempontjából tehát komplex volt a feladat.

- Mi volt látható tőled az Erkel-megnyitón, illetve majd az évad további részében?

- Bemutattunk egy filmet, amelyet az Oscar-díjra jelölt M. Tóth Géza rendezett. Ehhez az operajátszás történetét bemutató animációs dokumentumfilmhez én terveztem meg a mozgásanyagot. Az évad további részében többek közt készítek még darabot a MozartLateNight című műsorra a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemmel közösen, jövő tavasszal a Tánctrenden mutatom be az Árnyalatokat, immár teljes hosszában, és megint készülök egy produkcióval az évad végi Kortárs Koreográfusok Estjére is.